b) A mühldorfi (ampfingi) csata. 1322 szeptember 28-án.
Lajos király nem valami könnyű szívvel nézett a bekövetkezendő döntő összecsapás elé, de a felette harcias János cseh király rábeszélése folytán végre mégis elhatározták, hogy az Isen folyón átkelve, a csatát Szent Vencel napján, szeptember 28-án kierőszakolják, még mielőtt Lipót seregcsoportja a főerőhöz csatlakozna. Elhatározását Lajos király átküldött herold útján nyomban tudatta Frigyessel, kérve, hogy a csatát fogadja el.
Ehhez képest a bajor–cseh sereg szeptember 27-én az Isen folyó partjáig ereszkedett alá, de onnan részben ismét hátrább kellett vonni, mert a tulsó parton portyázó kún lovasok ijaikkal könnyen elérvén a cseh és bajor csapatokat, azoknak érzékeny veszteségeket okoztak. Szeptember 28-án aztán a csehek és bajorok még hajnalhasadta előtt több oszlopban, széles arcvonalban átkeltek az Isen folyón s ott a 20. sz. mellékleten látható módon következőleg alakították meg csatarendjüket: Ampfingtól, illetve Neufahrntól keletre a bajor lovagok nehéz páncélos lovassága állott fel Rindsmaul Albrecht parancsnoksága alatt; mellette a csatarend közepén Schweppermann Seyfried, aki némelyek szerint egyszersmind a hadseregfőparancsnoki tisztséget is betöltötte, a bajor városok és céhek nagyobbára gyalogságból álló katonaságát sorakoztatta; a balszárnyon, Lochheimig terjedőleg a cseh hadsereg állott fel János király vezetése alatt, aki, ha talán nem is szerepelt mint kimondott hadseregfőparancsnok, azért a hadműveletek tervezésére és keresztülvitelére kétségkívül döntő befolyást gyakorolt. A cseh sereg mögött második harcvonalban Henrik alsóbajorországi herceg állott fel gyalogos és lovas hadi népével, míg a jobbszárny mögött ugyancsak a második harcvonalban Baierbrunn Konrád válogatott lovascsapata foglalt helyet. Végül a nürnbergi várgróf 400 frank lovaggal még az éj folyamán Oberhofen tájékára rendeltetett, hogy ott fedett felállításban várja be a kedvező alkalmat az ellenség jobb oldalába, illetve hátába való betörésre.
Mihelyt Frigyes a hírthozó herold jelentéséből az ellenség szándékáról tudomást szerzett, magasabb parancsnokait maga köré gyüjtve, azok jó része a csata el nem fogadását és a Lipót herceg csoportjával való egyesülés érdekében az Inn folyó mögé való visszavonulás mellett emelt szót, de Frigyes kijelentette, hogy immár ő is minden áron a döntést akarja. Ennek folytán az osztrák–magyar sereg is kissé előbbre vonulva, következőleg állott csatasorba: A magyar had és a kún lovasok zöme megmaradt Dornberggel szemben elfoglalt eredeti állásában, míg a magyarok egy része és a kúnok túlnyomó többsége Wallsee Ulrik és Henrik parancsnoksága alá helyezve, a felvonuló sereg jobbszárnya és arcvonala felé tolatott. A sereg többi része a 20. sz. melléklet szerint egyetlen egy arcvonalban következőleg állott fel: A jobbszárnyon a király fivére, Henrik herceg parancsnoksága alatt a steierek és salzburgiak, a középen, a király nagybátyja, idősb Henrik karantáni herceg parancsnoksága alatt a tiroliak és karantánok és végül a balszárnyon a Pillichsdirf Ditmár vezette osztrákok.
A csatát szeptember 28-án reggel hat órakor a Frigyes jobbszárnya és arcvonala előtt felállított kúnok és magyarok vezették be az ő szokásos harcmódjuk szerint, még pedig a legszebb eredménnyel, s aztán úgy látszik félrevonultak. Közben a harc folytatását a csehekkel szemben Henrik herceg vette át steier és salzburgi hadával és eleinte ugyancsak szorongatta János királyt, aki lebukván lováról, majd hogy fogságba nem került. Ezidőtájt, – körülbelül dél felé – vesztette életét az európai hírű Plichta cseh lovag is, ötszáz legnemesebb cseh vitéz pedig fogságba esvén, harcon kívül helyeztetett s becsületszavukat kellett adniok, hogy többé nem harcolnak.
Az ütközet ekkor Frigyesre nézve oly kedvezően állott, hogy már szinte biztosra vették az osztrákok végső győzelmét. Ekkor vegyült bele a harcba a csehek mögött második harcvonalban álló Henrik bajor herceg és az egyensúlyt hamarosan helyreállítva, az újonnan sorakozó csehekkel együtt a steier–salzburgi csoportot eredeti állásába nyomta vissza.
Közben a szembenálló csatarendek közepe és délnyugati szárnyai is a leghevesebben vették fel egymással a küzdelmet, amelynek keretén belül Frigyes szinte emberfeletti módon vette ki részét személyes közbevágása által, hogy az ugyancsak rettenthetetlen bátorsággal küzdő Henrik herceg szorult helyzetén segítsen.
Mialatt a középhadak változó szerencsével vívták egymás ellen ádáz tusáikat, amelynek különös és érdekes jelensége gyanánt ki kell emelnünk, hogy a bajor gyalogság tőle telhetőleg azon fáradozott, hogy az ellenséges lovasság lovainak inát kettévágja, minek folytán a lovagok sorra elbuktak és vagy megölettek, vagy fogságba kerültek, – a Frigyes balszárnyán álló osztrákok helyzete az által vált felette kritikussá, hogy a bajor harcvonal balszárnya mögött második harcvonalban álló Baierbrunn-csoport hátában megjelenve, az osztrák had körében óriási zavart és rendetlenséget idézett elő.
Ugyanekkor katasztrófálissá vált a helyzet Frigyes jobb szárnyán is, mert a nürnbergi várgróf az első délutáni órák valamelyikében elérkezettnek látván az időt a beavatkozásra, az Oedmühle tájékán az Isen folyón átkelve, 400 pihent sisakosával, vad iramodással az osztrák jobbszárny oldalába és hátába tört. Az osztrákok eleinte azt hitték, hogy Lipót várva várt seregcsoportja közeledik, de aztán annál nagyobb lett csalódásuk.
A nürnbergi várgróf váratlan támadása a harcvonal jobb szárnyán levő magyar–kún hadat és Jámbor Henrik harccsoportját úgy látszik hamarosan rendetlenségbe hozta és menekülésre késztette. Még jobban súlyosbította a helyzetet, hogy a kedvező alkalmat felhasználva, az előbb becsületszóra harconkívül helyezett ötszáz cseh is újból belevegyült a harcba s így ez a keleti szárnyon beállt váratlan fordulat végkép eldöntötte a csata sorsát.
Frigyes a középen néhányad magával egy ideig ugyan még tovább harcolt oroszlán módjára, de aztán az egyik csatlós lovát átszúrván, ő maga is a földre bukott és Henrik öccsével, hasonló nevű nagybátyjával, valamint sok más előkelő lovagjával együtt fogságba került.
Ezzel a csata délután 3 óra tájban Lajos király teljes győzelmével véget ért. Utóbbi az eléje vezetett fogoly Frigyest állítólag e gúnyszavakkal fogadta: „Még sohase láttalak oly szivesen, mint most!” De ez bánatában még felelni sem tudott és nyugodtan kellett tűrnie, hogy Trausnitz várába zárják.
Lajos király győztes seregét másnap az Inn folyón túlra, Oettingenre vezette és ott újból harckész állapotba helyezte, ha netán még Lipót herceggel is meg kellene ütköznie, de már erre nem került sor, s így a sereg október 1-ére Regensburgba tért vissza.
A mühldorfi csatában mindkét fél jelentékeny veszteséget szenvedett. Azok nagyságát a Königssaaler Geschichtsquellen mindkét részről 1100-ra, a leölt lovak számát 3000-re, az osztrák foglyok számát pedig 1400-ra teszik. A magyar segítőhad veszteségét mintegy 80 főre becsülik a krónikák.