212. BÖLCS BIÁSZ ELŐADÁSAIBÓL
212. BÖLCS BIÁSZ ELŐADÁSAIBÓL
– Aki panaszkodik, bolond –
Tegnap szomorúságban találtam az én bölcs barátomat, Biászt: sírt.
– Oh bölcs férfiú, Biász, talán siratsz valamit?
– Igen, siratom magamat és siratom Nagy Gyula szűcssegédet.
– Értelek, óh Biász, azaz, hogy nem egészen értelek.
– Hát lásd, Nagy Gyulát sietve elvitték Lipótmezőre. Mert azt hirdette, Budapest a világ legnagyobb uzsorása. Hogy itt minden méregdrága, a lakás, a tej, a szén. Hogy itt a Dárius kincsét is megeszi az ember. S hogy itt csak a forradalom segíthet s jön a forradalom.
– Csakhogy Nagy Gyula egyebet is csinált, óbégatott az utcán.
– Persze, hogy óbégatott s éppen az a baj, hogy kevesen óbégatunk. Össze kellene állnunk naponként legalább tízezren. Óbégatva kellene bejárnunk Budapest utcáit s harsogni a Nagy Gyula igazságait.
– Én hallgatni fogok, óh Biász, s te mondd el nézetedet.
– Nem lehet, nem is fogom elmondani, éppen ezért sírok. Már Magyarországon sohase lesz szabad panaszkodni. Itt már mindenki csak azt mondja, amit nem hisz. Ez példátlan, ilyen még sehol se történt. Odüsszeusz embereit disznókká varázsolta Circé. Valami új Circé járt erre s hazugokká változtatta a magyarokat. Panaszkodni szeretne mindenki s nem mer panaszkodni. Még az is elégedetlen, akire irigykedünk. De jaj annak, aki mégis panaszkodik, mert azt beviszik Lipótmezőre. Aki nem hazudik, az bolond:
– És mit tudnál mégis tanácsolni, óh Biász?
– Forradalmat, amit szegény Nagy Gyula is megjósolt. Újra mondom: álljunk össze legalább vagy tízezren. Rohanjuk meg a lipótmezei tébolydát s szabadítsuk ki Nagy Gyulát. Nagy Gyulát, a bolondot, a becsületes embert, aki hangosan mert panaszkodni.
Emeljük a vállunkra s menjünk vele először is a parlament elé. Mutassuk fel őt mindenekelőtt a farizeusok és bambák e gyülekezetének. Álljunk meg vele a Kúria s a független magyar bíróság más palotái előtt. A koalíciós lapok szerkesztőségeit se hagyjuk ki. Még talán a Képzőművészeti Társulatot s a Singer és Wolfner könyvkiadó céget sem, ahol irodalmat gyártanak. Álljunk meg az Opera előtt, a pártkörök a klubok a színházak előtt. Mindenütt, ahol a hazugokká varázsolt magyarok nyilvános szállásai vannak. És mindenütt ordítsuk el magunkat: „itt van Nagy Gyula”. Itt van Nagy Gyula, aki meg tudná nektek mondani az igazat. Mást nem lehetne tenni legjobb esetben sem. Nagy Gyulát lehetne csak megszólaltatni, mert ez idő szerint csak a bolond mondhat igazakat Magyarországon.
Budapesti Napló 1907. szeptember 15.
Lellei
