145. AKIKET HALOTTAKKAL GYILKOLTATNAK
145. AKIKET HALOTTAKKAL GYILKOLTATNAK
Csúnya és rossz mesterség az író-mesterség a többek között Franciaországban is. Vagy szerencsés szélhámosság vagy nagyon szomorú dicsőség. Az író a többi íróval okvetlenül marakodik, mint a kutya, azután van neki egy nagy ellensége s ezt úgy hívják, hogy közönség. A közönség legelőször is nem tűri, hogy mókázzanak vele. Másodszor nem engedi, hogy az ő bevált ízlését kicseréljék. Harmadszor és századszor: sok mindent nem tűr és nem enged. No de legalább olvasni szokott némely országokban. Ennek folytán jön a kiadó s a két civakodóról lehúzza a bőrt. A kiadónak több esze van, mint írónak és közönségnek együttvéve. Olyanokat eszel ki, hogy a legjövedelmezőbb rémregényeket lehetne róla megírni. Például kihúzza sírjaikból a halottakat s ezekkel gyilkoltatja le az eleveneket. S ezt ő a klasszikus irodalom kultuszának nevezi egészen röviden. Ha az én verseim helyett Garay Jánoséival szórják tele Magyarországot, ez a klasszikus irodalom kultusza. Ha én emiatt éhezek és sírok, ez is az. Pukkadjon meg, vagy sorvadjon el Ambrus Zoltán, de dőzsöljön Abonyi Lajos, aki úgyse él.
Hát Franciaországban megelégelték ezt a disznóságot az írók. Az eleven írók most nagy haraggal támadnak a halottakra. Haraggal, mint egy forradalmár nemzet íróinak dukál, de ravaszul. Ők védik az írói tulajdont az elévülés ellen. Ők azt akarják, hogy Musset művei ne legyenek közpréda ötven év után. Azaz: fizessen az a büdös, nyomorult kiadó minden irodalmi munkáért. S ha a kiadó tapasztalja, hogy a halottakat sem kapja ingyen, lesz annyi vágott dohánya, hogy inkább az elevenekhez fordul. Ez a taktikájuk a francia íróknak. Szó sincs róla, kissé irodalom-, sőt kultúra-ellenes konceptus ez. De ami igaz, az igaz: élet, őszinteség és jog ordít belőle, „Mink vagyunk az írók és az elsők, akik – vagyunk.”
Magyarországon gyilkolják legbarbárabbul a holtak az eleveneket. Az úgynevezett klasszikus gyűjtemények ellen itt kellett volna az első forradalmat megcsinálni. De istenem, ebben a boldogtalan országban még a sokkal szükségesebb forradalmak is elvetélődnek. Ez az ország már az erőtlenség, keserves koraszülés és reménytelenség országa. S éppen az íróknak legyen erejük, akikre itt a legkevesebb szükség van? Tehát a halottak rohannak reánk, elevenekre s gyilkolnak minket, míg mi a közönséggel búsan csatázunk. Közben a kiadó nyúzza, húzza a bőrünket, a mienket és a közönségét. De van egy nagy, gonosz, pogány örömünk: nincs már sok bőrünk, nincs már sok bőrünk.
Budapesti Napló 1907. június 27.
A. E.
