93. A CÁR HALAI
93. A CÁR HALAI
Varsót pirosra festette a februári hajnal. Vidáman topogtak a kis lengyel halászok a Visztula partján. Ma nagy fogás lesz. A citadella ragyog. Messze-messze gomolyog egy kis felhőnyi köd. Szabad és friss a folyó. Az ébredő Varsó üzenetét hozza. A Nap emelkedik.
A halászok vidáman kiabálnak. Majdnem pajzánkodva vetik be hálójukat a lármás Visztulába. Az öregebbek és babonásak imádságot mondanak. Régi, lengyel halászimádságot:
– Visztula anyó, hozz, hozz sok halat a hálóba. Szép, nagy, kövér halakat hozz, Visztula anyó. A te szegény halászkáidnak, ámen.
A Visztula pedig szeretettel rejtegeti el a hálókat. Zúg és köszönti az emberkéket.
Fiatal, szomorú legény áll elől a parton. Nagy becsülete van neki. Két évig a citadellában hallgatta a Visztula lármáját. Mélyen leeresztett, bús, hatalmas falak rejtekében. Egyszer káromolta a cárt. Visszahozta különös szerencséből a fejét. De azóta szomorú és zavaros a legény.
A katedrális harangja kong-kong. Mintha a Visztula hozná a hangokat. Hirtelen elordítja magát a szomorú legény. Aztán kacag, kacag. Előtte a kivonszolt háló. A halászkák döbbenve futkosnak:
– Hahaha, itt vannak a cár halai.
A hálókban szörnyű halottak feküsznek. Fekete szurok öntött lárvája az arcukon. Kezüket, lábukat valahol felejtették. Véres, cafatos emberhullák. A cár halai. A citadella ragyog. Gyönyörű reggel van. A halászkák rémüldözve jajgatnak. Az öregebbek térdre esnek, s mellüket verik. A szomorú legény mintha megbolondult volna. Úgy kiabál a citadella felé:
– Az éjszaka öltetek megint? Hahaha, éljen a cár. Halakat adtatok a Visztulának.
A Visztula pedig jön s harsogva rohan el. Tizenhat halat adott a cár varsói halászkáinak. Vajon kik voltak? S vajon hányat rejteget még a Visztula, hogy vigyen ajándékot más halászkáknak is? Hogy adjon a tengernek is belőlük. A istentelenekből, kik szabadságot akarnak.
Budapesti Napló 1906. február 14.
Lellei
