60. A SIVATAGBAN
60. A SIVATAGBAN
Egyetlen költemény egy könyvben: Szalay Károly írta. Szinte könnyek szöknek a szemünkbe. Szárnyak suhogását halljuk ismét. De mintha mindig egy helyben suhognának e szárnyak. Valaki ismét a nagy Titok felé akar röpülni, s ön-vérével hiába öntözi szárnyait. A nagy Titok még mintha távolodnék. Nem volt kegyesebb Shakespeare-hez, Goethéhez, Nietzschéhez sem a nagy Titok. De legalább engedte, hogy felé törjenek e nagy szárnyú lelkek. Szalay Károly lekötözte a maga szárnyait már eleve, s így hirdeti nekünk az életet:
Három talizmánt nyújt az ég
A földi élet vándorának:
A hit, tudás s humanitás
Szövétnekül előtte állnak.
Egy cél felé visz mindenik.
Testvériség szent templomába!
Ki építésén fáradoz,
S közjónak él: nem élt hiába.
A földi élet vándorának:
A hit, tudás s humanitás
Szövétnekül előtte állnak.
Egy cél felé visz mindenik.
Testvériség szent templomába!
Ki építésén fáradoz,
S közjónak él: nem élt hiába.
Tehát a Hit, Tudás s Humanitás: a nagy Titok lángpallosú angyalai. Bölcselkedő költeményében már előre e biztos tudatban indul el Szalay Károly. A sivatag: az élet, e siralomnak völgye. Egy karaván-szerájban megpihenteti az élet szomorú embervándorait a poéta, s evangéliumokat mondat el a három bölccsel, a Hittel, a Tudással, a Humanitással. Aztán hajnalodik. Föl, föl, embermilliók. Vándoroljon tovább a Föld szomorú emberkaravánja e három bölcs nyomában, ha hisz nekik. És Szalay Károly hisz. Ez a nemes és szép a könyvben. És ez a könyv legnagyobb hibája. Egy hosszúra nyújtott himnusz ez a könyv és semmi más. Érzelmes, nemes páthoszú, csengő, bongó, zsúfolt sorok foglalatja. Boldog lehetne az az embertársadalom, melynek olyan tiszta, nemes hívő lelkek adnák a zömét, mint a Szalay Károlyé. De oh jaj, s ez nagy átok: vad fájdalom, kétség, szomjúság és tusa az emberi kultúra útja, s ez utaktól a poétának, a vátesznek szabad legkevésbé félnie. Az érdemes poétának, sok kötet írójának, tisztelet mégis. A legnemesebb és leghasznosabb emberi érzések forróságát érezzük ki költeményéből. Hívő nemes ember ő. Meghatóan nagyhitű poéta az, aki Magyarországon egy kötetre szóló bölcselkedő költeményt mer írni, és – kiadni. Hinni az Emberben: sohse volna nagyobb áldás, mint ma, amikor mintha egy új pesszimista felleg ülne egész Európán. Bárcsak sokan olvasnák el Szalay könyvét e hitetlen és szeretetlen időkben.
Budapesti Napló 1906. január 7.
(A.)
