Az újjáéledő világháború küszöbén
A versailles-i–washingtoni békerendszer egyenes következményeként törvényszerű volt a vesztesek, köztük Németország és Magyarország revansra való törekedése. Az ő oldalukra sodródtak a magukat megcsalatottnak érző egykori győztesek, így Olaszország és Japán is. Az 1939-től újjáéledő világháború addig nem látott méretű globális konfliktusba sodorta az emberiséget, amelynek során leverték a totális diktatúrák egyik fajtáját, a fasizmust és nácizmust, de megerősödött a másik típus, a kommunizmus. Ez, a szintén megerősödött polgári demokráciákkal, ezen belül elsősorban az amerikaival – miután a brit és a francia világbirodalom éppen a háború során és nyomán gyengült meg visszavonhatatlanul – az elkövetkező fél évszázadra kétpólusúvá tette a világot.
1938-ra jelentősen megváltozott Magyarország helyzete, amely az 1930-as években gazdasági fejlődése, eredményes külpolitikája és nem utolsósorban a nemzetközi viszonyok átrendeződése következtében felértékelődött az európai politikában. Március 5-én Darányi Kálmán miniszterelnök Győrött már nyílt fegyverkezési programot 51hirdethetett meg a Nemzeti Egység Pártja politikai gyűlésén, pedig még érvényben voltak a trianoni béke katonai korlátozásai, amelyek megszegése elvileg nemzetközi szankciókat vonhatott volna maga után. A Képviselőház április 30-án megszavazta a vonatkozó törvényjavaslatot, s az erről szóló 1938:XX. törvénycikk június 2-án kihirdetésre került.
Az Imrédy Béla pénzügyminiszter és munkatársa, Judik József, a Magyar Nemzeti Bank igazgatója által 1937 novemberében kidolgozott tervezet 5 év alatt 1 milliárd pengőt irányzott elő a Honvédség és a katonai infrastrukturális háttér fejlesztésére. A kormány felhatalmazást kapott, hogy a program alapját képező egyszeri vagyonadó teljes összegéből 600 millió pengőt közvetlenül a Honvédség fejlesztésére, a többit kölcsön kibocsátása útján a hadiiparra és az azzal kapcsolatos beruházásokra fordítsa. Végrehajtását a Honvéd Vezérkar három ütemben, az 1932-ben elfogadott ún. fegyveres nagyhonvédség elvét követve tervezte. Ez Huba-hadrend név alatt 107 ezres békelétszámú kerethaderő létrehozását jelentette, amelynek mozgósítása után három hadsereg, egy gyorshadtest, egy repülőhadosztály, öt hadosztálynak megfelelő Határőrség és egyéb közvetlen csapat áll rendelkezésre. A fejlesztés első ütemében (Huba-I) a vegyesdandárok hadtestekké fejlesztését, a gyorscsapatok felállításának megkezdését, a tüzérség, valamint a Honvéd Légierő mennyiségi és minőségi bővítését tervezték. A második ütem (Huba-II) a páncéloscsapatokat és a légierő teljes kiépítését, a harmadik ütem (Huba-III) a három ezredből álló gyaloghadosztályok kialakítását tartalmazta. A Legfelső Honvédelmi Tanács, mivel a végrehajtásához szükséges pénz már rendelkezésre állt, 1939. február 25-i ülésén határozott, hogy a programot két évre szorítják le, s 1940. augusztus 1-jéig befejezik. Eddig az időpontig csak a Honvédség 1,6 milliárd pengőt használt el fejlesztésre.
A Legfelső Honvédelmi Tanács a legmagasabb szintű honvédelmi politikai döntéshozó testület volt. Megalakítását a kormányzó 1928. július 28-án hagyta jóvá. Elnöke a kormányfő, tagja a honvédelmi, a külügy-, a belügy-, a pénzügy- és az adott ülés tárgyában érdekelt miniszter, valamint a Honvéd Vezérkar főnöke és (1940. március 3-áig, a beosztás megszűnéséig) a Honvédség főparancsnoka volt. Az 1939:II. törvénycikk, a honvédelmi törvény 3. -a tagjává tette az összes minisztert. Évente kétszer össze kellett ülnie, de elnöke szükség esetén bármikor összehívhatta. Az egyes ülések elnökletét a kormányzó szabadon átvehette. 1928–1939 között Legfelsőbb, 1939-től Legfelső néven működött.
A Kisantant, amely a térségre gyakorolt francia befolyás csökkenése, a német, az olasz és a szovjet hatalom növekedése következtében már széthullása felé haladt, nem tudott szembeszegülni. Miután Ausztria 1936. április 3-i egyoldalú lépését a Saint Germain-i béke katonai korlátozásainak felmondására nem követte hatékony retorzió, április 22-én a magyar kormányzat bejelentette a német, az olasz és a lengyel kormánynak, hogy vissza kívánja állítani katonai egyenjogúságát. A Kisantant 1936. december 29-30-i pozsonyi külügyminiszteri értekezletén kimondták, hogy a tagállamok külön-külön lépéseket tehetnek viszonyuk megjavítására szomszédaikkal. A jugoszláv kormány 1937. január 21-én a jugoszláv–bolgár–török barátsági szerződés mintájára négyoldalú egyezmény megkötésére tett javaslatot Budapestnek. A január 23-i válasz szerint Magyarország akkor kész lemondani az erőszak alkalmazásáról, ha Jugoszlávia elismeri katonai egyenjogúságát, valamint javít a magyar kisebbség helyzetén. Jugoszlávia a magyar ellenjavaslatot március 31-én elutasította, ám a nyilvánosságra jutott jegyzékváltások nyomán viszonya megromlott a másik két Kisantant-állammal.
1938. augusztus 20-29-én a szlovéniai Bledben a Kisantant tárgyalóasztalhoz ült Magyarországgal. Itt a csehszlovák, a román és a jugoszláv delegáció arra törekedett, hogy Magyarországtól garanciát kapjon a fennálló határok tiszteletben tartására, vagyis az lemondjon területi igényeiről. A nemzetközileg légüres térbe került Kisantant pozíciói az új nagyhatalmi törekvéseket maga mögött érző magyar külpolitikával szemben a tárgyalásokon csak romlottak. 29-én a bledi egyezményben a négy ország lemondott az erőszak elsőként való alkalmazásáról egymással szemben, a Kisantant-államok elismerték Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát, kötelezettséget vállaltak, hogy javítanak a magyar kisebbség helyzetén, s azt is tudomásul vették, hogy miután a magyar küldöttség nem hajlandó a kért garanciákat megadni, a kisebbségi és területi vitás kérdéseket későbbi tárgyalások útján fogják rendezni. A “vabank” bejött, Dávid legyőzte Góliátot.
A belpolitikában a tekintélyuralmi rendszer kiépítésének hívei a kizárólagos olasz–német (majd német–olasz) orientációt szorgalmazták, míg a bethleni rendszer kései követői szükségesnek látták a nyugati hatalmakkal, mindenekelőtt a Nagy-Britanniával fennálló kapcsolatok megőrzését. Az angolbarát magyar politikusok csoportja az Anschluss, tehát Ausztriának a Német Birodalomba történt betagolása után formálódott a rendszer szürke eminenciása, gróf Bethlen István és Chorin Ferenc, a nagyiparos-bankár csoportok képviselője körül. Ide sorolható gróf Teleki Pál és Kállay Miklós későbbi miniszterelnök, Keresztes-Fischer Ferenc, Ghyczy Jenő és Varga József miniszter, számos külügyminisztériumi diplomata, köztük báró Apor Gábor, Barcza György, Szegedy-Maszák Aladár és Ullein-Reviczky Antal. Az angolbarát csoporttal kapcsolatban állt Horthy István későbbi kormányzóhelyettes és ifj. Horthy Miklós is, továbbá az ellenzékből a legitimista báró Sigray Antal, a polgári liberális és demokrata Rassay Károly és Vázsonyi Vilmos, a szociáldemokrata Peyer Károly és irányzata, s a kisgazda Bajcsy-Zsilinszky Endre. A katonai elitből azonban csupán Kádár Gyula ezredes, a katonai hírszerzés és elhárítás vezetője, s Náday István tábornok, az egyik hadseregparancsnok kapcsolódott a csoporthoz.
A bethleni rendszer kései hívei később, a háború éveiben nem hittek a német haderő legyőzhetetlenségében, de abban igen, hogy az angolszász hatalmak képesek lesznek Németország legyőzésére, ennélfogva ők alkotják meg a békefeltételeket, így elősegítik a térség demokratizálását, egyben megakadályozzák a kommunizmus térhódítását. Mindezekből következően bírálták a hivatalos külpolitikát mindakkor, amikor – megítélésük szerint – következetesen ellen kellett volna állni a német befolyás erősödésének, 52még a megszállás kockázatát is vállalva. Céljuk volt a magyar haderő kivonása a keleti hadszíntérről, megóvása a háború végére (megelőzendő az 1918 végéhez hasonló összeomlást), az angolszász hatalmakkal való közvetlen harcérintkezés elkerülése, továbbá egy angolbarát magyar kormány megalakításának előkészítése.
Visszatérve az 1938. évhez, május 25-29. között Budapesten rendezték meg a XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszust. Az Eugenio Pacelli bíboros pápai legátus (a későbbi XII. Pius pápa) jelenlétében lezajlott, s a jubileumi Szent István-évet megnyitó monumentális eseménysorozat messze túlmutatott a rendezvény egyházi (katolikus) jellegén, s jól mutatta Magyarország nemzetközi súlyának növekedését. Akkor is, ha ennek a tekintély-növekedésnek nem voltak meg minden vonatkozásban a belső alapjai. Ez már Imrédy Béla miniszterelnöksége idején történt, noha Magyarország tekintélyének növekedése a Bethlen István gróf nevével fémjelezhető korszakban alapozódott meg, s Gömbös Gyula és Darányi Kálmán kormányfősége idején teljesedett ki.
1938. május 14-én Imrédy Béla alakított kormányt. A Pénzügyminisztériumot Reményi-Schneller Lajos vezette, aki a következő kormányokban is megőrizte tárcáját. A Külügyminisztériumot november 28-ig továbbra is Kánya Kálmán irányította, majd december 10-től gróf Csáky István. A Belügyminisztérium élére visszakerült a középutas politikusként ismertté vált és tárcáját több kabinetben megőrző Keresztes-Fischer Ferenc. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumot gróf Teleki Pál vette át, de a nagy formátumú kultúrpolitikus, Hóman Bálint július 11-ig még a kormány tagja maradt mint tárca nélküli propagandaminiszter. A Földművelésügyi Minisztériumot Sztranyavszky Sándor vezette, november 15-től gróf Teleki Mihály, a honvédelmi tárcát Rátz Jenő gyalogsági tábornok, november 15-től Bartha Károly táborszernagy. November 15-től új kormánytagként került a kabinetbe Jaross Andor felvidéki tárca nélküli miniszter.
A németekkel szembeni szimpátia erősödését érzékelő kormányzó úgy vélte, új miniszterelnöke visszatér a Darányi által az Anschluss előtt képviselt külpolitikai irányvonalhoz, s nem tesz további engedményeket a szélsőjobboldalnak. Imrédy a külpolitikában kezdetben őrizte cselekvési szabadságát. Első hivatalos külföldi útja 1938. július 17-20-án Olaszországba vezetett, ahol többek között Róma magatartásáról tárgyalt egy esetleges magyar–csehszlovák háború esetén. Augusztus 20-26-án a kormányzóval, a külügyminiszterrel és a honvédelmi miniszterrel a Hitlerrel folytatott tárgyalásokon elutasította, hogy a magyar haderő részt vegyen egy Csehszlovákia ellen indítandó német támadásban. A miniszterelnök és a külügyminiszter szeptember 20-án ismét Berlinben járt a Csehszlovákia elleni együttműködés ügyében. A Kisantant államaival augusztus 29-én megkötötte a bledi egyezményt, amelynek nyomán a Kisantant széthullása végérvényessé vált. Amit Imrédy Rómában sikertelenül kísérelt meg elérni, hogy Olaszország vegye rá Jugoszláviát a távolmaradásra egy magyar–csehszlovák konfliktustól, azt Göring érte el Pál jugoszláv régensherceggel lezajlott titkos találkozóján szeptember 6-án. A hivatalba lépését követően elfogadott ún. rendtörvények (1938:XVI. és 1938: XVII. törvénycikk) és a köztisztviselők politikai tevékenységét korlátozó 3400/1938. ME. rendelet a nyilasmozgalom megfékezését célozták. 1938. július 6-án a mozgalom vezérét, Szálasi Ferencet 3 év börtönbüntetésre ítélték. Politikailag a nemzetiszocializmus elutasítását és a magyar függetlenségi gondolatot fejezték ki 1938 nyarán a kettős szentév rendezvényei: a római katolikus XXXIV. eucharisztikus világkongresszus és a Szent István-emlékév. Június 3-án hirdették ki a még a Darányi-kormány idején kidolgozott és beterjesztett választójogi törvényt (1938:XIX. törvénycikk), amelynek alapján az 1939. május 28-29-i ún. pünkösdi választásokkal megalakult az új Képviselőház.
A németországi látogatásokat követően Imrédy politikájában alapvető fordulat következett be, amiben jelentős szerepe volt a szeptember 30-i müncheni egyezménynek és a november 2-i első bécsi döntésnek, annak ellenére, hogy az augusztusi elutasítás hatására Hitler Münchenben nem a Budapest által kívánt szinten képviselte a Csehszlovákiával szembeni magyar igényeket. Az Imrédy-kormány kezdte meg 1938 őszén a Rongyosgárda szervezését a Csehszlovákia elleni diverziós akciók céljából, s a magyarlakta területek visszacsatolásának kérdésében élvezte a Magyarországi Szociáldemokrata Párt támogatását is. Szorosabbra fűzte a kapcsolatokat Lengyelországgal, a két kormány kölcsönösen törekedett a külpolitikai lépések egyeztetésére, s szóba került esetleges közös fegyveres fellépésük is Csehszlovákia ellen. 1938. november 15-én kötötték meg a barátsági és szellemi együttműködési szerződést Japánnal. Az 1938. június 1-jén kihirdetett sajtótörvény (1938:XVIII. törvénycikk) szűkítette a sajtószabadságot. Az Imrédy-kormány nyújtotta be 1938. december 7-én a honvédelmi törvény javaslatát, amit 1939. március 11-én hirdettek ki (1939:II. törvénycikk), s terjesztette be 1938. december 23-án a második zsidótörvényt, amit 1939. május 5-én, már a Teleki-kormány idején hirdettek ki (1939:IV. törvénycikk). Az Imrédy-kormány idején, 1938 szeptemberében létesítették az első internálótáborokat Magyarországon: Szentesen és Egerben. A kormány igyekezett javítani az állami alkalmazottak, a munkások és a nyugdíjasok anyagi helyzetén, ezt szolgálta az 1938. december 30-án kihirdetett 1938:XXXVI. és XXXVIII. törvénycikk.
A miniszterelnök diktatórikus hatalmat kívánt volna magának biztosítani, rendeleti úton való kormányzás bevezetésével. Törekvésével azonban a Nemzeti Egység Pártjának többsége, a Kisgazdapárt és a Bethlen-csoport szembefordult, s 1938. november 23-án az Imrédy-kormányt a Képviselőházban leszavazták. Imrédy lemondott, a kormányzó azonban megtartotta hivatalában, elsősorban Németország támogatásának biztosítása céljából a további revíziós tervekhez, jelesül Kárpátalja visszacsatolása érdekében. További belpolitikai ellentétet okozott Imrédy kísérlete a kormánypárt (a NEP) helyett a Magyar Élet Mozgalom megszervezésére. Diktatórikus törekvései egyre erősítették a kormányzó bizalmatlanságát vele szemben. A leváltása elleni esetleges német tiltakozást úgy lehetett megelőzni, hogy bebizonyították egyik dédszülőjének zsidó származását. Az államfő erre való hivatkozással szólította fel a lemondásra, amit az 1939. február 15-én tett meg.
Imrédy Béla miniszterelnöksége idején felgyorsult az 53ország jobbratolódása. Mindemellett (1944 októberéig) Magyarország nem vált fasisztává. Az országban keresztyén-nemzeti kurzust hirdető, önmagát nyíltan ellenforradalminak valló, konzervatív-liberális rendszer volt. Hiányzott a fasizmus egyik legfőbb kritériuma, a diktatúra kiépítése. Működött a parlament, ahol legális ellenzéki pártok fejthették ki tevékenységüket (köztük a Szociáldemokrata Párt, s ne feledjük, hogy a két világháború közötti német szociáldemokrácia a koncentrációs táborokban végezte). A rendszer Szálasi hatalomátvételéig alapvetően megőrizte azt a struktúrát, amit még Bethlen István alakított ki az 1920-as években.
Ami a mindenkori kormánypártot illeti, az 1920–1930-as évek Magyarországán szerepe nagyobb volt a klasszikus polgári demokráciákban megszokottnál, de kisebb, mint a diktatúrákban. Az 1920-as évek elején kialakult stabil kormánypárt, az Egységes Párt (EP) a Gömbös-kormány hivatalba lépése után, 1932. október 27-én vette fel a Nemzeti Egység Pártja (NEP) nevet. 1939. február 22-én az Imrédy Béla miniszterelnök által január 6-án meghirdetett Magyar Élet Mozgalom célkitűzéseit átvéve a kormánypárt deklaratív módon felvette a Magyar Élet Pártja (MÉP) nevet. Noha Imrédy 1940. október 4-én kilépett a MÉP-ből, s 21-én megalakította a Magyar Megújulás Pártját (MMP, közkeletű nevén Imrédy-párt), a MÉP a nyilas hatalomátvételig kormánypárt maradt. Az első Sztójay-kormányban az MMP-t a német nyomás mellett is csak négy miniszter képviselte. Szálasi országlása idején a kormánypártot a Nyilaskeresztes Párt–Hungarista Mozgalom alkotta, noha a Szálasi-kormány is – ellentétben a Hitler-kormánnyal – koalíciós maradt.
Az Ausztriát 1938. március 13-án az Anschluss-szal birodalmához csatoló Hitler – követve saját “menetrendjét” – Csehszlovákia ellen fordult. Az európai béke megőrzése érdekében (a nyugati hatalmak legalábbis hittek ebben) Csehszlovákiát feláldozó Daladier francia és Chamberlain brit miniszterelnök 1938. szeptember 29-én Münchenben Hitlerrel és Mussolinivel szerződést írt alá a nagyobbrészt németek lakta Szudéta-vidék Németországhoz csatolásáról. Szeptember 14-én Sztójay Döme berlini magyar követ közölte a német Külügyminisztériummal, hogy Magyarország érthetetlennek tartaná a német–csehszlovák viszony olyan rendezését, amelyben a felvidéki magyarok érdekeit nem veszik azonos mértékben figyelembe a szudétanémetek érdekeivel. Göring 18-án egy kelet-poroszországi vadászaton “megrótta” Horthyt a német felkérés elutasításáért a Csehszlovákia elleni esetleges katonai akcióban (lásd fent), s ennek következményének nevezte, hogy Hitler és Chamberlain három nappal korábbi Bad Godesberg-i találkozóján a szlovákiai magyarok kérdése nem került a napirendi pontok közé. 20-án a magyar miniszterelnök és a külügyminiszter ismét Németországban tárgyalt, s a fegyveres támadás kivételével támogatásáról biztosította Németországot Csehszlovákiával szemben.
A müncheni egyezmény záradékába részben olasz fellépésre, részben a 20-i magyar demars hatására – brit egyetértéssel – belefoglalták, hogy Csehszlovákiának tárgyalásos úton rendeznie kell Magyarországgal (és Lengyelországgal) fennálló vitáit, s amennyiben a tárgyalások 60 napon belül nem vezetnének eredményre, nemzetközi döntőbíróság elé kell vinni a kérdést. Az ennek nyomán meginduló kétoldalú komáromi csehszlovák–magyar határtárgyalások Ipolyság és Sátoraljaújhely szlovákiai felének október 11-i átengedése ellenére eredménytelenek maradtak. Lengyelország igényei ezzel ellentétben kielégíttettek: fegyveres erejének demonstratív felvonultatásával elérte, hogy Csehszlovákia hozzájárulásával október 2-án bevonulhatott Tesín (Teschen, Cieszyn) morva felébe, október 8-án Bohumínba és néhány községbe a Magas-Tátra két oldalán.
Magyarország október 20-i felkérésére, amihez 26-án – többek között a lengyel fellépés hatására – Csehszlovákia is hozzájárult, s miután 27-én Nagy-Britannia és Franciaország lemondott jogairól a magyar–csehszlovák területi vita rendezésében Németország és Olaszország javára, ez utóbbiak 29-én elvállalták a döntőbíró szerepét. Az 1938. november 2-án kihirdetett első bécsi döntés Magyarországhoz csatolt vissza a Felvidék és Kárpátalja déli részén egy 11.927 km2-es sávot (ebből Kárpátalján 1600 km2-t), amelybe beletartozott többek között Dunaszerdahely, Losonc, Kassa és Munkács. Az érintett 1.058.000 lakos (ebből Kárpátaljára esett 173.233 fő) 86,5%-a magyar volt. A többoldalú határmegállapító bizottságnak sikerült nagyjából etnikai határvonalat húznia. Az utólagos határkiigazításokkal a visszacsatolt terület az 1939. március 31-i magyar–szlovák határegyezmény megkötéséig 12.012 km2-re növekedett. A visszacsatolást az Országgyűlés november 13-án az 1938:XXXIV. törvénycikkel iktatta be.
A felvidéki bevonulás a Magyar Királyi Honvédség első hadmozdulata volt 1919 óta. A visszatért dél-felvidéki területek birtokba vételében (noha 1938. október 13-án az egész Honvédséget mozgósították) csak négy megerősített vegyesdandár vett részt, amelyek a meginduláskor a hadtest elnevezést vették fel. Az I. hadtest hadrendjébe az 1., 2., 3. gyalog-, a 2. gépkocsizó- és a 2. lovasdandár, a II. hadtestébe a 4., 5. és 6. gyalogdandár, a VI. hadtestébe a 17. gyalog- és az 1. lovasdandár, a VII. hadtestébe a 19., 20. és 21. gyalogdandár tartozott. Részt vett a bevonulásban az 1. repülődandár és az 1. folyamőrdandár is. A csapatoknak november 3-ára kellett felzárkózniuk a határra, s 5-étől hajtották végre a békés bevonulást. A Csallóközt a II., az Ipoly térségét az I., Rozsnyó és Kassa körzetét a VII., Munkács és Ungvár vidékét a VI. hadtest vette birtokba. Az egyes seregtestek november 10-ig mindenütt elérték végcéljukat. 3-4 hét elteltével (a hátrahagyott helyőrségek és a határbiztosító erők kivételével) visszatértek békehelyőrségeikbe.
Az első bécsi döntéssel visszacsatolt területek betagolására 1938. november 15-én felállították a Felvidéki Minisztériumot. Vezetője Jaross Andor tárca nélküli miniszter, államtitkára Szilassy Béla, az 1938. december 5-én a Képviselőházba behívott 17 felvidéki képviselő egyike volt. A minisztérium feladata az volt, hogy a visszacsatolt területek különleges érdekeit képviselje az anyaországgal történő összeolvasztás során. Minisztertanácsi határozat alapján az egyes minisztériumoknak az érintett területekre vonatkozó vagy azokat érintő döntéseiket egyeztetniük kellett e kormányszervvel. Elsődlegesen konzultatív, illetve tanácsadó szervként működött, 1940. április 1-jéig.
A magyar kormány november 18-i határozata alapján a 54felvidéki bevonulást követően a Honvédség készen állt Kárpátalja visszafoglalására is, de a készülő akciót a november 21-i német és olasz tiltakozó jegyzék nyomán leállították, csakúgy, mint a román mozgósítást és felvonulást Kárpátalja későbbi visszacsatolásakor. Az első bécsi döntéssel egy időben Pozsonyligetfalu (Engerau, Petralka) és Dévény (Devín) Ostmarkhoz (a Német Birodalmon belüli Ausztriához) került.