ALKONY
ALKONY, (al-kony vagy al-k-ony) fn. tt. alkony-t, tb. ~ok. 1) Azon délutáni, délesti időtáj, midőn a nap lenyugváshoz közeledik, s mintegy alákonyúl, aláhajlik. Csendes, piros, hűvös alkony.
Édes illattal tele
Kél az alkony hűs szele.“
Kél az alkony hűs szele.“
| Kisfaludy K. |
Fegyvere szép fényén haloványan reszket az alkony.“
| Vörösmarty. |
2) Némely tájszokás szerint am. est, napest, vagy a nap lemente utáni idő. 3) Átv. értelemben az élet alkonya.
E szót kétfélekép elemezhetni, a) ha alapfogalmaul a nap lehajlását, lekonyulását veszszük, öszvetett szó volna az al (= le) és kony elemekből, b) ha pedig azon költői képet veszszük, hogy az eltünő nap estve lenyugszik, leáldozik, s mintegy alunni száll, regvel pedig felkel, feltámad, így elemezhetjük: al-og-ó, al-og-ony, al-g-ony, al-k-ony, t. i. az al-sz-ik ige régies al gyökéből.
