Az időmértékes verselés
Az időmértékes verselés
Nyelvi alapja a szótaghosszúság, melyet nyelvünkben a rövid és a hosszú magánhangzók jelentésmegkülönböztető szerepe tesz lehetővé (örök-őrök). Viszonylag hosszúnak érezzük azokat a szótagokat, amelyekben a magánhangzó hosszú (pl. vér-ző, árnykép). A kimondás időtartamát azonban a mássalhangzók is befolyásolják. Viszonylag hosszú szótagot hallunk akkor is, ha rövid ugyan a szótagképző magánhangzó, de még ugyanabban a szótagban egy vagy több mássalhangzó is követi (zárt szótag, pl. kert-ben, mon-dat). Csak egyetlen szótagtípus számít tehát rövidnek: a rövid magánhangzós nyílt szótag (pl. te, va-la-ki). Mivel a szóhatárnak nincs ritmikai szerepe, a verssorokat folyamatosan, megállás nélkül tagoljuk.
(Például: Kér-ke-di-ké-ret-len-kin-csé-ve-la-zis-ko-la-gyer-mek. )
(Például: Kér-ke-di-ké-ret-len-kin-csé-ve-la-zis-ko-la-gyer-mek. )
A magyar költészetben az időmértékes verselés meghonosításához nem kellett ritmuselvet váltani: a szótagmérés számunkra éppolyan természetes, mint az ókori görögök és rómaiak számára volt. Versújító költőink – szórványos korábbi kezdeményezések nyomán – a 18. század második felében ültették át költészetünkbe a több ezer éves klasszikus formák nagy részét.
