Vörösmarty Mihály: BERZSENYI EMLÉKE
Uralkodó kényt és ijedelmeit,
Sem harci pályán a megöltek |
Véreivel ragyogó szerencsét: |
Csak ami keblem mélyeiben buzog,
Csak amit elmém tiszta lapján |
Írva hagyott az örök teremtés, |
Azt szűvarázsló hangba kiönteni:
A dal hatalmát add nekem, sors! |
S megfizetél ez egy életemre." |
S mit kért, megadták dúsan az égiek:
Szózatja harsány s áradatként |
Elragadó leve zengeménye. |
S megédesűlt a fájdalom ajkain;
Dalt zenge a muló örömnek |
S az maradóbb s magasabb öröm lőn. |
Kelt a merész dal, meghaladá porát
A lomha földnek s fellegen túl |
A napot és nap urát köszönté. |
Feltűnt az élet s minden alakjai,
S a nagy jövendő fátyolában |
Rémületes temető világa. |
Hozzád, te féltett s hőn szeretett haza,
Midőn királyi homlokodnak |
Vészbe merűlt koronája ingott! |
A hívek és jók tapsai közt: mig az
Ál szív ijedve visszadöbbent |
S a kifajúlt cudarok dagálya |
S ő e daloknak lélekadó ura,
Mint aki végzé alkotását |
Egy kicsi bár, de nemesb világnak, |
Megérte, amit ritka szerencse ád:
Évülhetetlen ifjuságát |
Műveiben örökűlt eszének. |
De a setétlő bús ravatal fölött
A halhatatlanság füzére |
Sorsot, időt mosolyogva fénylik. |