Tóth Árpád: CHILDE HAROLD BÚCSÚJA
Víz kékjén szürke folt,
Az éji szél sír, zúg az ár,
A vad sirály sikolt.
Ott túl a nap most ül el ép,
S míg űzzük őt, nyomon,
Zeng búcsuszóm felé s feléd:
Jó éjt, szülőhonom!
És hajnalt szűl megint,
S köszöntlek, ég és messzi hab!
De már honom nem int.
Ős csarnokom már puszta rom,
A tűzhely is bedőlt,
A vén sáncot bekúszta gyom,
S kivert kutyám üvölt.
Mit sírsz-ríssz oly nagyon?
Ijeszt a hab, ha zúgva csap,
Reszketsz az éj-fagyon?
No, könnyíts már a könnyeken,
Hajónk jó, gyors batár,
Ily bizton és ily könnyeden
Legjobb sólymunk se jár!...
Hab másszor is dobált,
Más bú, mi most szivembe kél,
Sir Childe, ne is csodáld!
De kísér elhagyott apám
S anyácskám képe még,
S nincs kívülök senkim, csupán,
Uram, te, s fönt az Ég!
Buzgón megálda bár,
De egyre sír és vár reám
Anyácskám, várva vár..."
- Hű kis cseléd, elég, elég!
Könnyed méltán fakad,
Volnék ártatlan, mint te még,
Nem sírnál most magad!
Sápadt vagy, jöszte csak!
Tán félsz, hogy ránk frank banda tör,
Vagy vad szél szirtre csap?
- "Uram! az élet rongy dolog,
Azért nem reszketek,
De hű páromra gondolok,
Színem ezért beteg!
Vár nőm s a kis fiúk,
Kérdik: hol jár apánk, anyám?
S jaj, választ ő se tud"...
- Elég, elég! Hű vagy s derék,
Ha búsulsz, nem csoda,
Hajh! én léhább szivet nyerék,
S vigan megyek tova!
A csalfa nőnemet,
Tudom, új láng szárítja majd
A könnyes kék szemet!
Tűnt kéjt siratni rest vagyok,
S utam bár vészt igér,
Csak az fáj, hogy mit itt hagyok,
Még egy könnyet sem ér...
Földön s e nagy vizen,
Búm senkiért se kesereg,
Mint értem senkisem.
Ebem vonít tán még, szegény,
De majd új koncra kap,
S ha egyszer visszatérek én,
Lehet: meg is harap.
Hullámvölgyön s hegyen,
Mindegy, mily föld partját leled,
Csak honom ne legyen!
Üdv! üdv! égkék hullámsereg!
S ha tükrötök unom,
Üdv, puszta sík s vad partüreg!
- Jó éjt, szülőhonom!