Tóth Árpád: AZ ÓRIÁS NŐ
Fogant naponta még száz roppant csodalényt,
Hevertem volna egy gigászi lány körében,
Lábtól, királyi nőm kéjes kandúrjaként.
S testét is, a kamasz, vad játék közt serényt,
S lestem volna szeme úszó, nedves ködében
A szívből buggyanó, setétes lángu fényt.
Felkúszva néhanap hatalmas térde ormán;
És olykor, délidőn, míg elterül hanyatt
Aludtam volna hűs, árnyas keble alatt,
Mint békés tanyaház a nagy hegyek tövében.