Petőfi Sándor: ŐSZI ÉJ
Késő éj van, s ez még nem elég:
Éj a földön és felhők az éjen;
Kétszeres gyászt vett föl a vidék.
Kit be nem fogad se' ég, se' föld,
Ég és föld közt elkárhozva bujdos...
Hallod, hallod, hogy nyög, hogy süvölt.
Pamlagon te és karszékben én,
Idebenn a kényelmes szobában
A meleg kemence közelén.
A viharban szabad ég alatt,
Fürteiket megcibálja a szél,
Amidőn mellettök elszalad.
Kandikál ki egy-egy mécsvilág,
De ők tovább mennek... csavargónak
Ki nyitná ki háza ajtaját?
Ilyen, vagy mi lesz belőle még?
Hogy tovább ne menjünk: egykor én is,
Én is ily földönfutó valék.
Gázolám az országúti sárt;
Lelkem addig csüggedetlen szárnyán
Magasan fönn az egekben járt.
A hazának mily kincset hagyok.
S aki láta, mit gondolt felőlem?
Azt hivé tán, hogy tolvaj vagyok.