Kosztolányi Dezső: BEPPO
a katolikus népség mint mulat |
emelkedett, pezsgö a hangulat, |
szegények és a magas-ranguak, |
s van maszkabál, ricsaj, ivás meg ünnep.
terít az égre (kormos bakacsint), |
még az Álszent se veti meg a csint, |
kuncog, cicáz s ledéren bekacsint, |
víg hangicsálás és fájó gitárszó.
fényes, bohó ruhákba nincs hiány, |
görög, román, yankee és indián. |
másként válassz, amit szived kiván, |
tanács minden szabadgondolkodónak.
papos-kabát, gyanús nadrág helyett, |
hogy gúnyolod vele a szerzetet, |
pokoli módon alád fűtenek, |
forralja csontjaid a szörnyü katlan.
sipkát, kabátot, minden piperét, |
tréfálva vagy komolyan int feléd. |
de dallamosabb, kedvesebb a név. |
csak a Convent Garden piazza nálunk.
mely azt jelenti: "ég veled, te hús". |
és sós halat rág a hivő, a bús. |
rejtély, csak sejtem mint vén fifikus, |
mint hogy barát az indóházban válik.
a fűszeres szelet, a dús falat, |
negyven napig, és nincs lé ezalatt, |
s káromkodik (leírni nem szabad), |
a lazacot a jó, japáni lében.
szószt a hajóra, a "szósz-kedvelő" |
a parti boltba fusson el a nő. |
elhozza ám, mert a mérték a fő), |
másképp a koplalástól nem menekszel.
s úgy élsz, mint Rómában a római, |
bár az Egyház nagyböjtöt róna ki, |
húst is papálhat, ámde a mai |
ezt állapítsuk meg némi iszonnyal.
és legvadabbul járta egykoron, |
álarcba, mint valami víg toron. |
Ne várd tőlem, hogy mind elsorolom. |
tökéletes-szép volt a vízi város.
ívelt szemöld, tűz-szem, fekete tincs, |
újabb piktornak hozzá színe nincs. |
(Firenzében a legszebb - drága kincs) |
erkélyen, vagy amint Giorgione festi
Ha a Manfrini-palotába vagy, |
s számomra minden festményt tovahagy. |
ha szívedet nem vette meg a fagy: |
arcképe; de mily nő! élő imádat!
nem tódított, varázsolt ideál, |
igen, ilyen volt e szem és e váll, |
csak erre gondol, aki ide áll: |
mit egyszer láttál s többé soha aztán.
mikor szemed még minden nőre néz, |
egy percre itt van, s aztán elenyész, |
rózsás kisértet, álom és egész, |
mint tovatüntét tündér üstökösnek.
Velence nője, s mostan is ilyen. |
(a messzeségtől még szebb a szivem). |
bájjal kacsint az ablak mélyiben |
s mutatja is - de hát a lelke rajta!
csábos kacsintás, vágy, szó és levél, |
mindjárt a kedves nőhöz küldenél, |
pusztán mivel két bús szív összekél - |
tört szív, sőt tört kobak, megszöktetett nő.
csodálatos szép, pusztán híre rossz, |
akit az ördög kísértésbe hoz. |
bájából, hogy a férje, a gonosz, |
és immár nem merő gyanú alapján.
reájuk a bölcsesség fénye süt, |
kik tollaságyba fojtják kedvesük, |
ha már unott a házassági nyüg; |
végy másik asszonyt, vagy vedd el a másét.
leírom a hosszúkás csolnakot: |
könnyed, zömök, az orra faragott, |
sötét vizén libbenve suhan ott, |
s nem tudni, mit beszélsz, csinálsz te benne.
sodorva a Rialtót s más hidat, |
a színházak körül valami vad |
de el ne fogjon a bús áhitat, |
mint temetés után a gyászszekéren.
harminc, vagy negyven, több vagy |
kevesebb, |
sok víg bohóság, mókaság esett, |
igaz nevét hiába keresed: |
nevezzük őt ezennel Laurának.
s nem volt, mint mondják: "bizonyos korú", |
titokzatos és furcsa, szomorú, |
nem válaszoltak, s rám szállt a ború, |
amit furcsának tartottam felettébb.
és hóditott az emberek között, |
még ragyogott, ha kiöltözködött. |
ő nem ismerte a bút és ködöt, |
s a szíve dobbant annak, kire nézett.
földön ilyen a hitves, mindahány. |
ellenben, hogyha vétkezik a lány |
a bűne botrány és kinos talány, |
kivéve, hogyha csak titok a vétke.
s a tengeren hoz mindenféle jót, |
ne esse meg (ilyentől magad ódd). |
ablakján várja nője a hajót: |
neve Giuseppe, rövidítve Beppo.
napégetett, hatalmas figura, |
okos, vidám és ideges-fura, |
s a nő, bár nem figyelte az ura, |
és úgy beszélték, majdnem feddhetetlen.
rebesgették, eltűnt hajó s hajós, |
suttogta a nép, mert - szegény - adós, |
nem jön sosem meg, szónokolt a jós, |
hogy vész a tét, és győz a véleménye.
csupa ború volt, csupa szenvedély, |
örökre válnak, s véget ér a kéj, |
éreztem én is, réveteg, de mély) |
s elhagyta a férj a hű, drága hitvest.
a gyásza fájó könnyel elegyül, |
és fél aludni éjjel, egyedül. |
ha tolvaj jönne, vad kisértetül, |
főképp azért, hogy védelmezze éjjel.
hiába próbálsz ellenkezni te), |
s nem dobban az örömtől a szive, |
kissé bolond, nem kétli senki se: |
s a szerelembe roppant liberális.
de toszkán nyelvbe gyengébb daliám, |
mert jól alig beszéli talián, |
és tudja, ebbe-abba mi hiány, |
ha fölkiáltott néha: "seccatura!"
arccal lapult a "smokk"-nép maga is, |
és arra gondolt, húrja tán hamis. |
mert "pisz"-sze nyomban a halálba visz, |
pihenne a mélyben, mit zöld hinár csap.
ő is rögtönzött néha verseket, |
festményt adott el, táncba lebegett; |
a franciáké mindenekfelett, |
még inasa előtt is ő a hérosz.
ilyenről álmodik a női vágy, |
ő vissza nem vág, mindent abbahágy, |
márványszilárd és egyben drága lágy, |
ki hogyha hűl a nő, még egyre lángol.
a nő szivébe a vágy behatolt. |
oly mélyen hallgatott, akár a holt, |
s az asszony évekig magába volt. |
az már halott, vagy annak kéne lenni.
(az ég itélje meg, mily nagy e bűn) |
mellettük élnek ők szeretve hűn, |
s a többieknek majdnem fel se tűn. |
Egy uj házasság ez, a száma kettő.
de pórias és durva lett a szó, |
újabban ott is divatos, való, |
sőt tengeren túl is eljuthat, ó, |
a tartásdijból s házasságtörésbül?
hódít a kedves és szűz hajadon, |
ki téte-á-téte beszélget szabadon, |
csak általánosságba mondhatom, |
könnyen mozog és sokkal szabadabban.
félénk balog, ügyetlen, csupa láz, |
pirul, vihog, duzzog és kacarász, |
mit szól ez, az, s mit szól hozzá a ház, |
és érzik rajta a vaj- és kenyér-szag.
a figyelem, s ő a nő bábuja, |
ki úgy simul a nőhöz, mint ruha. |
állása éppen nem sine cura, |
kesztyű, legyező, sál, gallér kezében.
a bűn, a láz, a mámoros igék, |
s ágak közt ringanak a venyigék, |
mit daljátékba néz a kandi nép, |
egy szőlőben, mely Frankföld talmi mása.
csak ne felejtse otthon az inas |
mivel az égbolt már nem nyárias, |
szekér inog, remeg a kocsi-kas, |
jaj, Angliába trágya, por, ganaj van.
mikor a nap bukik a vízbe le, |
hunyorg, mint részeg ember bús szeme, |
szépséggel és verőfénnyel tele, |
mint ott, hol füstöl London kormos üstje.
mely olvatag, mint nő száján a csók |
édes Délről regélnek mind a szók, |
mindegyik szótag álom volna, bók, |
mit köpni, nyögni kell s torkunkba nyelnünk.
a póri nőt, kinek az arca bronz |
s tekintetétől boldogan borongsz, |
hajzatja s lankadt mélabúja vonz. |
lágy, mint az égalj, s égi mint ez égbolt.
Te ihletted meg egykor Rafaelt, |
ég szólalt meg, hogy álma szárnyra kelt, |
és ég a szó, a koldus, árva nyelv, |
amíg e földtekén Canova alkot.
mondtam Calais-nél, s nem feledtem el, |
szeretem a kormányt (mint hű kebel), |
a Habeas Corpust (ez fölemel): |
ha nem nyúlnak hosszúra, mint idáig.
a szén tüzét, ha lángoló a szén, |
s a marhasültet, de nem feketén, |
egy évből ily két hőt szeretek én: |
Szóval mindenkit szeretek manapság.
adósságomat és az államét, |
a csődöt és minden csetepatét, |
bús égaljunkat - elbájol a lét, |
ó csak ne lenne kormánypárti hős-nép.
kalandozás bizony öreg hiba, |
az olvasó se hagyja annyiba, |
s mit is akar hát, kész a galiba. |
veszély ez ám, melytől remeg a költő.
Hogy szállanék a Parnasszusra fent, |
és verseket költ szűz-szeplőtelent. |
szírt, görögöt és asszírt, annyi szent. |
és kész a finum napkeleti holmi.
(letört világfi, tönkremenni kész), |
amit a Walker Lexicon idéz. |
és nem törődöm, mit mond az itész: |
de versdivat van - s kötelez az illem.
és mint szokott, tartott ez a viszony. |
és olykor hajba is kaptak, bizony. |
hát el ne fogjon téged az iszony, |
a csőcselék, főúr, nincsen kivétel.
törvénytelen volt bár szívük frigye, |
egyik se volt új csókok irigye, |
jámbor sivított: "az ördög vigye!" |
sok mindent eltűr és nevetve dörmög.
mi lenne a földön a szerelem, |
szív, lélek, amely ritka idelenn. |
tapasztalat, múlt mind érvénytelen, |
ezért olyan féltékenyek a vének.
de ezt megírtam már egy szakba fönt, |
mint amikor meghívják néha önt, |
hol táncolók közt víg muzsika döng. |
s "kendőzött arccal" hódított a farsang.
kiöltözött, szép volt a nőnk nagyon, |
avagy a címkép új divatlapon, |
s selyempapír takarja hallgatón, |
mázolja el betűkkel égi testét.
hol vacsorázik és táncol a nép. |
de ez a versemnek nem fontos épp, |
eső nem ömlött a terembe még. |
hogy nem méltó itt figyelemre senki).
ha magadon s pár híveden kivül, |
csak népet, mit nem áll az orr, a fül, |
hogy sertepertél s a téren kiül. |
hogy mért, magam sem tudnám, bizonyisten.
piperkőc-fajta élt s uralkodott, |
majmolja a majmot. Jaj átkozott |
Adieu divat szájhőse, hím kokott! |
a szerelembe, fagyba, háborúban.
ki jégpöröllyel zúzta szét, piha, |
kezdőt a francia grammatika, |
De Fortuna - nem tudlak szidni ma. |
annál inkább istennő lesz belőled.
a sorsjáték, a házassági frigy, |
de nem vagyok se bosszús, sem irígy, |
és múltamért tán kárpótol imígy. |
csak majd ha azt mondom szavára: ámén.
mesém kisiklik ujjaim közül, |
s én szolgálok neki bús eszközül. |
a cél felé, ki hisz, az üdvözül, |
majd írhatok szabad mértékbe, nyersen.
hová holnap magam is elmegyek, |
mely fekszi lelkem, mint a bús hegyek, |
a maszk mögött és osztogat kegyet: |
mást kezdek el megint, félóra múlva.)
mosollyal és mű jókedvvel fizet, |
itt hajbókol, ott boldogít tizet, |
babája hoz friss citromosvizet, |
sajnálja őket, oly rossz a ruhájuk.
a harmadik - micsoda ronda konty, |
az ötödik - kültelki, kis poronty, |
a hetedik - ruhája cifra rongy, |
Mint Banquo szellemei, egyre többen.
s a férfi a szemét ráemeli. |
hallgatja, zsongó álmokkal teli, |
mert tetszik ám, varázsos és deli, |
önéki mindig imponál a szépség.
a céda nőt - de hagyjuk a vitát, |
minden maradjon itt a régi hát. |
úgy prédikálnék, nézne a világ, |
idézgetnék, mi illik és nem illik.
és csacsogott, csicsergett és szavalt, |
seregletet s a forró diadalt, |
hallgatták a szavát, akár a dalt, |
s szokatlan áhitattal egyre lángolt.
nőnk látta, s nem volt nála boldogabb, |
bár hozzá otthon csöppet sem lovag. |
adják-veszik, akárcsak a lovat: |
s tetszés szerinti számba szeretőjük.
és férfi nélkül, fogságuk örök, |
amint hiszik az északibb körök, |
s mert nem szeret csevegni a török, |
csak fürdenek, szoptatnak és szeretnek.
vershez se értenek a kicsikék, |
és nincs regény, színház és semmi kép, |
nem él köztük tudós harisnya - "kék", |
mily megható e verssor anda ríme".
ki a hírnévre pécéz szüntelen, |
tovább halász, sekély vizekbe lenn; |
középszerű, üres és szemtelen, |
kölyök-poéta - őrült bice-bóca!
biccent: Ez jó! (nem j ó egyáltalán) |
és karikáz a lámpások falán. |
ha hírt zabál, még éhesebb talán. |
izzadt-unalmast, bárcsak lenne rosszabb.
s tintás papír-kényszerzubbonyba jár, |
nem is tudod, mit szólj hozzája már, |
mert többet ér őnála a szamár. |
ő bűzölög és füstöl, mint a mécsbél.
világfiak, a lelkük lágy szirom, |
az ő eszük nem jár a papiron, |
"Akarnék" úr s a cukros "Nem-Birom", |
csak járjanak a nőkhöz téa-zsúrra.
sohase látott ily boldogtalant, |
oly furcsa lenne néki, mint harang |
de úgy hiszem, elkelne itt alant |
e nőknek az új versről prédikálna.
a bölcselet nekik köd, semmi más, |
se illemtan, se káté, mely vitás |
és nincs évente képkiállítás |
számtant sose bifláznak (hála égnek).
mint sejtheted, megvan rá az okom; |
elhallgatom, kérlek, ne vedd zokon. |
pedig ha vénülsz, drága, jó rokon, |
a szájadon mélyebb a bánat árnya.
Boldog napokba boldog keverék, |
s a szörnyű Ember már nem e derék |
akad tinektek a szívembe még: |
míg szám a brandy cukros nedvit issza.
nem mint muzulmán, inkább mint gyaúr, |
várj, drága hölgy, bájad szivembe szur." |
de Lauránkon nem lett mégse úr. |
és meg se kottyant e pogány kacsintás.
Bölcsen teszi ekkor a hölgy-csapat, |
s a hosszú torna múltán lankatag, |
s elpályázik, mig föl nem tűn a nap, |
az arcokat is elsápasztja pírja.
s dacolva hősen álltam a sarat |
ki az idénybe győztesen maradt. |
s ma is csinos és diadalt arat, |
rózsái tánc után is egyre nyílnak.
bár lelkemet sosem bűvölte meg. |
egy drága nő, kit nézni szeretek. |
Ha látni vágyod rózsás szépemet, |
a londoni, vagy a párizsi bálon.
hogy meg ne lepje a vad fényözön, |
közt vigadott, illő, hogy elköszön. |
kiérnek és ott járnak a közön. |
pont most siet a túloldalra, lássa. |
tolong a nép és öklel és tipog, |
ordítozás és számtalan szitok. |
itt őr siet hozzád, mihelyt hivod: |
szavak cafatja röpköd itt is, ocsmány.
s a nyájas áron lágyan ring tova, |
a táncosokról s egy-két tétova |
(épp házukhoz simult a gondola), |
előtte áll megint a bús muzulmán.
"ittléte oly váratlan és merész, |
vezette. Azt kell hinni, tévedés. |
bókot, az érdekébe kérem, és |
"Dehogy is tévedés" felelt a férfi.
ilyenkor sápadoz, az angol az |
de nem heves és nem vad az olasz. |
s mikor ocsúdnak, csitul a panasz. |
só, repülőzsír, gyógyszer, szesz se, csepp se.
A gróf behívta most az idegent, |
"Ezt megbeszéljük, kérem, idebent," |
és tudja, hogy a botrány mit jelent, |
csak arra les, hogy untalan röhögjön."
kereszténynek, töröknek szent ital, |
Most Laura begyesen rárivall: |
"Szakállad is mily óriási, jaj! |
Rózsákba jártál, hűtelen, bokáig."
Csíptél új asszonyt, csapodár legény? |
Remek egy sál - ugyi ez az enyém? |
Hát évekig se néztél énfelém. |
Be hóka lettél! Csak nem ment a májra?"
Beppo, nyirasd le, mégpedig hamar: |
Ugye hűs itten, a szél foga mar? |
meglát a nép, még botrányt is kavar. |
Hajad rövid s - ó szentatyám - megőszült."
más krónikás. A tenger roncsa lett |
rabszolgának vitték el, éhezett, |
a szomszédos öbölbe érkezett, |
s barátjai ővéle elhajóztak.
égette lelkét, látni otthonát. |
és nem rabol a tengeren tovább. |
hát egy hajót bérelt föl, jókorát: |
s tizenkét evezővel fölszerelték.
fölvitte a hajóra hallgatag, |
szerinte Isten védte ezalatt. |
ez a dolog. De a hajó haladt, |
de azután szél nyomta a vitorlát.
s magát egy más hajóra tette ő, |
öreg, török arany-kereskedő. |
nem lőtt rá a nép, a pereskedő |
nejét, hitét és házát követelve.
megkeresztelkedik (jutalmat ád), |
lerúgta a bolondos maskarát, |
dús lakomára hívta a barát, |
de kötve hinném, fele se igaz tán.
maradt aranyja s a terefere. |
a gróffal is volt néhanap pere. |
mesénk lepergett, végezzünk vele, |
de vége van, nem késik, ami múlik.