Kisfaludy Károly: Mohács.
Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács! |
S pusztitó erejét rád viharozta dühe, |
Honni vitéz seregink holttetemikre süté. |
Nem halt volna hazánk disze, virága veled. |
S érted mennyi dicsők estenek áldozatul! |
Tárogatód megszünt, rozsda emészti vasad, |
A békitő sír enyhe takarja porod. |
Sujta le kegyetlen itt a riadó csatavséz! |
Kit nemrég az öröm lágy öle ringata még! |
Száguldó paripák vasszegü körmök alatt. |
Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok. |
Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz: |
Néz, piheg, arcza tüzel s keble feszülve haboz. |
Elmarad a kedvelt, s érzete búnak ered. |
Hervad el a szép szüz néma keserve között. |
S a hüség csendes angyala őrzi porát. |
Fénytelen itt szunnyad s kő se' mutatja helyét! |
Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát, |
Testhalmok közepett küzd, soha élte szakad. |
Rugdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog; |
Kit repedő szivvel hölgye zokogva sirat; |
S a kiürült háznak csak döledéke marad. |
Dőltében viruló ágait igy temeti. |
A meggyőzöttnek csillaga véle tünik. |
S a feledékenység éje boritja nevök', |
És nem tudja, kinek hőspora nyugszik alatt; |
A hősárnyékok csendesen ihletik őt. |
Elgondolva minő kétes az emberi sors; |
Felpattant sebeit belseje érzi maga. |
Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk; |
Sülyedező lova érczhimzetü terhe alatt. |
Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt! |
S összuzott testét hab fedi s barna iszap. |
Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt. |
Szendergő porodat béke lebegje körül! |
Egységünk törten törve, hanyatla erőnk. |
Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét. |
Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez. |
S kénye vadon dultán annyi viszályra jutánk. |
S a Duna szőke vizén hány rabok usztak alá! |
Félhold kérkede szét városi tornyairól - |
Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után, |
S égve honért bizton nézzen előre szemünk, |
Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács! |