Dsida Jenő: Kalendárium szonettekben
Tizenkét könyvek másolója
Halk kondításként rozsdás, ócska gongon,
ez előversben mondom el a gondom
és segítségűl hívom Szűzanyámat . . .
állnak elém a képek és ahányat
pillantok, annyi égi, szép leányhad
forog elém egy nagy, piros korongon.
s november színe, mely a bús halálé,
aztán a hó hull, szűz pehely pehelyre . . .
Ó, tizenkét könyv s lágyan rálehelve
tizenkét arany, kék iniciálé!
A tél dícsérete
A hófuvástól húnyorog vakon.
Kocog az éjbenhajló útakon
s pipára gyújt vén taplón és kován.
fehér mező s holdas ingovány:
Távol hegyekből néha egy sovány
ordas cselleng a friss csapásokon.
kis mécsek fénye hull az útra körben,
a kastély-ablak köztük szinte lángol...
olvas és fölrezzen a Bibliából,
ha orvvadászok puskahangja dörren.
A farsang dícsérete
egymásra torlik két fura menet,
megállnak és hosszú farkasszemet
néznek, zászlójukat kissé lehajtván.
gyertyásan, zsolozsmával mind az ajkán,
a másik csapat maskarába varrt fán
ördögfejet visz, táncol és nevet.
bűnbánon látja angyalok karát
s szemét lehúnyja méla áhitattal;
szíve mélyén, mely zárva hét lakattal,
idézi antik istenek nyarát.
Egy halott királylány dícsérete
a hólé zöngve, csobbanón csurog,
A föld hátárol pattan a burok,
sok odon ablak tárul a szeleknek.
Sugarat önt be, langyosan zuhogva,
dohos, homályos és hideg zugokba.
Meleg nyalábja sárga, mint a méz.
halk emlék, régi, sápadt, méla vád...
Bomló szívének illata halálos.
a friss tavaszi szél körötte szálldos
s lengeti hosszú, szőke, dús haját.
A húsvét dícsérete
zsidók földjére nagy próféta támadt.
Emlékének, mely bágyadt, égi bánat,
szenteljük ezt a sárga pergament.
Mivelhogy nincs igazság idelent,
Pilátus alatt a keresztre ment,
de harmadnapra új életre támadt.
rivalg s csodára váró tűzben ég
falu és város, ház, tébolyda, börtön,
Feltámad-é a bús erdélyi földön,
ki meghala és eltemetteték?
A tiszta örvendezés dícsérete
Kihúnyt a tűz már és kihűlt a lombik,
Vídám, vídám szeretnék lenni holtig,
hogy fénnyel minden élőt szembe hintsek.
nyikordulással nyílnak a kilincsek
s a fülledt kamrákból kibújva, nincs seb:
akár a fák, a lélek is kibomlik.
és jönnek nők is, karcsúk, vagy molettek,
és egy-egy emlék is, mely szép, habár holt.
most elringatják hűs, körülhatárolt,
együgyű tocsák: langyos kis szonettek.
Az érés dícsérete
A déli égen elterül a hőség.
A termő kor jön: érés, felelősség
és nem lehetek virág egy siron.
a lányuk. Vinnem kell, amíg birom
a terheket és ha nevem leirom:
komoly szó kell elé, nem cifra bőség.
egy-egy derengő, árva, gyermeteg
emléket (mely úgy csillog, mint a réz
jön messziről. Szemem távolba néz
s tavaszt sirat s egy régi gyermeket.
A magányosság dícsérete
vággyal koszáltam, mint kobor diák.
De voltak nálam bátrabb daliák
s az idő lassan, tétlen elhaladt.
s a fülledt este szívemre szaladt
s júliusi csillagok alatt,
míg bent mullattak boldog daliák.
zöld és dúsnedvű, mérges nagy növény
volt az élet: beteljesült, konok.
elesem, ha tovább barangolok
s ledőltem egy zord, vén klastrom tövén.
Az élet dícsérete
terül szét ringó tengerek vizében,
úgy oszlom én is szét e versben éppen
és gonddal mondom: tán ez az utolsó.
ígéim vannak, árnak ellenében
nem úszom már és néha-néha szépen
mondom magamban: várhatsz még koporsó!
s az árnyas fákat bölcsen megmosolygom:
a tölgyet, hársat, bükköt, gesztenyét -
nagy, tiszta békét csurgat szerteszét...
Mégis csak jó e vénhedt, lomha bolygón!
Egy angyal dícsérete
csüng kis szobámban, a szívembe fészkelt
sápadt falon és néha néma vészjelt
küldöz szemével, két kezét kitárván.
kenyere száraz. Életem határán
halkan legel: kis gyapjas, tiszta bárány.
Az ágya deszka: durva és fűrészelt.
elhagyja őt a földi, kerge kín,
áldja a percet, mely idesodorta.
áldja a percet, mely idesodorta.
Mellén: selyemhab. Vállán: hermelin.
Az erdélyi szüret dicsérete
Nincs semmi, semmi víg szüreti hang itt,
a szőlősgazda szomszédjára sandít
s a pinceszájra követ kőre hord.
Unott, bús arccal szürcsölik a bort,
mely dohos pincék mélyében kiforrt
és gyűlöletet száz repedt harang szít.
s közös szüret nagy, boldog mámorával
együtt mulatnak három nemzetek
Úristen, akkor én már hol leszek
s kiből fakad majd harsogó, vidám dal?
A holtak dícsérete
Csak ők élnek még, ők, a régi holtak.
A néma ablakok sora kiholt, vak:
Láttál temetőt? Ugy-e mind ilyen?
fölénk, a kegyelet rajtunk pihen:
egy csillag ég minden fájó sziven
s világít minden zártredőnyű boltnak.
az őszi szélben száz virág forog
s kéményeken, tetőkön tornyosulnak.
bús, bölcs sírással érettünk búsulnak
a Bólyaiak s Bethlen Gáborok.
A Gyermek dícsérete
Ami jó van, magamtól megtaláltam
az erdőkben, hol sok-sok este háltam
- s keresztelő Jánosként hírdetem.
ám ez számomra boldog kínt terem;
a hófuvásban gyakran hirtelen
csak térdre hullok: Gyermeket találtam!
de én megyek tovább, egy kis haranggal
viszem a drága hírt az embereknek:
és bennem van a legnagyobb, a Gyermek -
a fényes jászol s valamennyi angyal.
A barát nyugalomra tér
az álomvágy zsibbadtan elterül.
A munkát elvégeztem emberül,
átadtam, íme, mindent már, amim van.
a cellamécs kilobban méla kínban.
És én pihennék immár holtomiglan,
tisztes csuhámhoz ifjabb test kerül.
Átszínezése széppé ennyi jónak
akár egy püspökséggel is felért.
imádkozzatok bűnös lelkemért!
Békesség vélem, üdv az olvasónak!