Berzsenyi Dániel: MULANDÓSÁG
Ezüst forrás ömledez,
S a patakok csörgésétől
A setét völgy zengedez;
Az egekkel mérkőznek,
S a százados roppant tölgyfák
A felhőkbe verődnek;
Pompájokat mutatják,
S a természet nagy scenái
Az érzőt felborzasztják;
Az őszült kor lelke leng,
S a bészakadt sírboltokon
Bús halotti ének zeng;
Képekben elmerülve,
Itt a forró lelkesedés.
Plutarch karjára dűlve.
A Visszaemlékezés,
Itt rakja le zöld sátorát
A bölcs Magábatérés:
Lármától különválva,
Képzeletim forrósági
Között magamba szállva.
Egy puszta vár düledez,
Mellynek szomorú homlokán
Bús régiség epedez.
Volt fényes palotája,
S a legerősb vitézségnek
Győzhetetlen hazája;
A felhők közt ragyogtak,
S ime, most kevély ormai
Rakásra omladoztak!
Hol most lelkek támadnak,
S a mély csendű éjfeleknél
Bús nyögések hallatnak:
Mélyen a föld gyomrában,
A töredezett oszlopok
Között, örök homályban.
Hol most repkény szövődik,
S a mohosúlt kőláboknál
Iszolag tekerődik:
Az ékes hölgy férjétől,
Mikor a kürtök riadva
Elszakaszták keblétől.
Bajvivó kedvesére,
Ott dűlt ismét lankadozva
A győzőnek keblére.
Hol most baglyok huhognak,
S a rémítő nyilásoknál
Száraz kórók suhognak:
A párducos magyarok,
Ott nyerték el a harc bérét
A győzhetetlen karok.
A vár pártás szűzei,
Mikor ellenségbe vágtak
A haza erősei.
Zengtek a tárogatók,
Mikor a véres harc után
Visszatértek a vivók.
Toborzón vigadoztak,
S az érzékeny szerelmesek
Szívekben olvadoztak,
Bús éjtszakák borongnak,
És a borzasztó tájékon
Bágyadt szellők zokognak. -
Minden gyönyörűsége!
Így minden tündér nagyságnak
Veszendő dicsősége!
Az idő eltemeti,
S a fél világ hóditóit
Feledékeny por fedi.
A naphoz emelkedik,
Holnap gyáva gyermekekkel
Egy sírba ereszkedik!