Balassi Bálint: NEGYVENEDIK
1 | Éngemet régolta sokféle kénokba |
tartó én édes szívem, |
Hozzád kiált lelkem sírván keservesen, |
mert gyötrődik sokképpen: |
Könyörülj már rajtam, légy kegyelmes hozzám, |
ne légy ilyen kegyetlen! |
2 | Távozás keserve, emlékezet mérge |
veszt és sillyeszt éngemet, |
Támasztván előmben esztelenségemben |
esett szörnyű vétkemet, |
Kinek nagy terhétől, mint halálos bűntől, |
oldozd meg már lelkemet! |
3 | Az sötét éjtszakák minden állatoknak |
kedves nyugalmat hoznak, |
Emberek dologtól, állatok munkától |
meg akkoron tágulnak, |
Csak nékem, veszettnek, hogy mind napok, éjek |
szörnyű kínommal múlnak. |
4 | Most is örömemet magaddal elvitted |
kedvemmel egyetemben, |
Reád gyúlt szerelmem titkon éget éngem |
keseredett elmémben, |
Áldott szemeidet, gyenge szép színedet |
juttatván én eszemben. |
5 | Cupido, ne mesd fel ilyen szörnyű sebbel |
szívemben annak képét, |
Ki halálra gyűlöl és sok halállal öl, |
úgy tart, mint ellenségét, |
Hozzám vagy enyhíts meg, vagy ha az nem lehet, |
olts meg bennem szerelmét! |
6 | De mit mondok? Búmba, ha mint salamandra, |
tűz kívül nem élhetek, |
Azonnal elvészek, ha azkívül lészek; |
többet, tudom, nem élek, |
Édest keserűvel, sok mérget kis mézzel, |
halálnál jobb, hogy nyeljek. |
7 | Lelkem szemed előtt, mint viasz tűz fölött |
könyvein, lásd, úgy olvad, |
Szemed verőfénye mert lelkem gyötrelme, |
haraggal ha rám támad, |
De viszont megújít, sok búmban vidámít, |
ha szerelmesen fogad. |
8 | Mint szép virágok, fák meg nem újulhatnak |
tavaszi harmat nélkül, |
Akképpen örömem nem lehet víg kedvem |
nékem is nálad nélkül, |
Vigasztald meg tehát, te, kit lelkem imád, |
hadd éljek már bú nélkül! |
9 | Óh, te bölcs természet, minden nagy szépséget |
együvé így mint forralsz? |
Világ csudájára, szívek gyújtására |
egy kegyesre mit csinálsz? |
Angyali áldott szént, dicsőíttető fént |
halandóra hogyhogy ádsz? |
10 | Fénlik sok kövektől, mint a verőféntől |
erős vér tiszta gyégen, |
Lebbegnek szemei, mint a menny csillagi |
télben éjjel szép égen; |
Kivel rabjává tett, szabadságból kivett |
éngemet immár régen. |
11 | Óh, kis ábrázatban tündöklő, mennyei |
dicsőséges nagy szépség! |
Ékességgel együtt tebeléd hogyhogy jütt |
keménség, kegyetlenség? |
Szánd meg jó szolgádot, kínvallott rabodot, |
ki te szerelmedben ég! |
12 | Forr gerjedt elmémre, mint hangyafészekre, |
sok új vers, mint sok hangya, |
Arra, mert szívemben szerelem tüzének |
csak te vagy édes langja, |
Szózatod búm verő vigasságtételnek |
zengő s gyönyörű hangja. |
13 | Öszvekulcsolt kézzel, hajlott térddel-fővel |
Juliámnak könyörgék, |
Midőn jóvoltától, mint istenasszonytól, |
kegyelmet reménlenék, |
Hogy megkegyelmezne, tovább ne gyötrene, |
Áment reá kiálték. |