Babits Mihály: SZERELMESEMHEZ
nem könyörülsz, csak tűröd, hogy utánad, |
mint árva kandúr, űzekedve járjak. |
vad, bús halott, meglepem fekhelyed, |
és megenyhítem rajtad szomju számat. |
beléd hatolok én, buja kisértet, |
s teherbe ejtem büszke testedet. |
szűzességed, s úgy fogok lubickolni |
hasadon, mint ki máshoz sohse értett. |
papocska: engem el nem űz! miattam |
papolhat, hogyha kedve van papolni. |
Ah! nékem nem lesz gát, hogy be ne töltsem |
a vágyat, mellyért lelkemet kiadtam. |
mely tested kincse, mint kutya a csonton: |
megtanitlak majd, szűzen élni, bölcsen! |
hogy mihamarább ágyadban legyek már, |
s belédhatoljak ama féltett ponton. |
imádód még, hogy reggelig felelhess; |
holnap reggelre én halott leszek már. |
mert ha egyszer halott kezembe kaplak, |
furcsán bűnhődsz! (A halott nem türelmes.) |
hogy elborzadsz, mint Akteon, magadtól, |
ha egy tükörkép megmutat magadnak. |
kegyetlen engem nem mernél gyötörni; |
kedvemre inkább megölelnél akkor. |
megbosszúlván mit vétettél irántam, |
úgy fogok tested szentélyébe törni! |
de megvetlek majd, és betöltve vágyam, |
ha akonámat hordódból kirántom, |
és akkor nézheted majd azt a poklot, |
mely van, hogy egy vad ördög belejárjon, |
ha meghalok, mig nem leszek kegyelmes, |
és minden varázst rólad föl nem oldok: |
hogy szellememtől megszállott maradj, |
légy vágyaimmal szemben engedelmes, |
mert hogyha nem adsz irt sebemre nékem, |
megmutatom majd, leány, hogy ki vagy, |