Arany János: KEVEHÁZA 1853
Mért szállong a turul s ölyű,*
Hadintéző, baljós madár,
Széles Dunának partinál? -
Azér' vijjog a keselyű, |
Mert holnap ilyenkor, halott,
Százezrivel fog veszni ott.
Nem gyűl hiába ennyi nép:
Túl napnyugat, innen kelet
Néznek kemény farkasszemet.
Áradj folyam, ma vízözönt, |
Holnapután könny neveli:
Anyák keserves könnyei.
Megússza bármi kis hajó,
De túl Makrin * és Detre * szász
Gond nélkül vígad, éjszakáz.
"Itt a kehely, igyál, kocints! |
Cseng a pohár, és Százhalom *
Egy messzedöngő vígalom.
Sok zagyva nyelv egybevegyűlt,
Sokféle arc, sokféle mez,
Páncél, sisak, kézíj, tegez.
Alán, herul, gót, longobárd, |
Tengerfövény ezeknek száma:
Gyüszű nekik Potenciána. *
A hún elűlt: hajója nincs."
Makrin kiáltja: "Tölts belé!"
Mig Detre járja kétfelé.
Ne bízakodj' el Detre szász! |
Tánc és ital megárt, ha sok:
Kerted alatt a farkasok.
Borúlni látom az eget;
Kelen körűl setét a föld,
Mozdúlni látom a mezőt:
Minden porszem egy-egy vitéz, |
S a hűvös éj hő szellete
Százezerek lehellete.
Hadával ím a parthoz ér;
Széles a víz, mély a folyó:
Nincs rajta hid, nincsen hajó.
S hid volna bár: ledűlne az, |
Ennyi sok nép amerre lép,
Hajlik a part, miként a jég.
Minden tömlő üres legyen;
S mit ő kiad, mit ő beszél,
Nem tréfaszó, nem puszta szél.
"Igyál, igyál, te vén Duna! |
Igyál és tartsd nagy hátadat:
Szállitsd keresztül a hadat.
Hogy a vizfény fehérelik;
Csendes a táj; alig-alig
Hogy a folyamzugás hallik:
De majd a víz jobban zubog, |
Komor felleg, gyászfeketén,
Úsz a folyam terűletén.
Hadával igy átalkele,
Miért a hegy, miért a sik
Kelenföldének mondatik.
"Lassan, fiúk! lábujjhegyen! |
És halkal, mint az éji köd,
Ereszkednek a part mögött.
Hogy már nyakában a veszély;
Ingyen se véli Detre szász,
Hogy feje fölött ég a ház.
Tüz van, tüz van! - de aki fut, |
Lerontva és fegyverre hányva
A nagy város, Potenciána.
Nem csecsszopó anyaölön;
De távol még a völgyi harc
Fel-felsivít, meg elviharz.
A zagyva nép, kevert tömeg, |
Barát baráttal szembe ví;
Gót és alán és római.
A hajnalcsillag üstökét!
Ó! a nap is bár még soká
Emelné fényes homlokát!
Ne hozna bút, ne látna vért: |
S elképedő, bomlott hadat;
Mely győzedelmétől szalad!
Nem tőle jött hunokra gyász;
Éles a Makrin fegyvere,
Nem bánta azt erős Keve;
Őtet, - hadúr * akarta így! - |
És elborítá szertelen
Nyilzápor a vak éjjelen.
Jó Detre szász eszébe vőn,
Mint hullámot a sziklagát,
Visszanyomá futó hadát.
Kezében a nagy dárdanyél |
Egy vége szúr, más vége üt,
Tör, zúz, seper, dönt mindenütt.
Porba borult sok büszke arc:
De, mint hullám hullámra kél,
Jár a halotton, aki él.
És bár a holtnak száma nincs |
Mindenfelől a hegyközön
Új had tolong, új népözön.
Kemény tánc lesz ez a tusa!
Barna hajú szép hunfiak,
Mi haszna még a gyors nyilak!
Bár tőlük a nap elborul, |
Zászlótokon lecsüngve áll,
Nem repdes a turulmadár. *
Meg kell nekünk itt halni ma:
A vészbanyák * ott fenn vadul
Csikorganak, s nem jő Hadur.
Előre hát, úgy forgassad |
Hogy sok vitézt küldhess levágva
Szolgáidul a másvilágra." *
Csillog-villog nagy pallosa:
Körül-körül hős Béla vág,
Omlik-bomlik a sokaság.
De, mint ha ki fövénybe ás, |
Vagy mint a hab meg' összecsap:
Úgy összefoly megint a had.
Homályba száll fénylő vasa;
Őtet, kivel nem birna száz,
Lebirkozá vad Detre szász;
Mig Béla hőst a nagy tömeg |
Mint egy toronyt, mely egyedül
Sokáig állt, amig ledül.
Szilaj ménes fut e mezőn;
Soká lesz, mig új gyökeren
Fű és virág itt megterem.
A széles völgy egy lábnyom: a |
Ki egyet toppantott, s ehol!
Egy emberöltő nincs sehol.
S két annyi ellenség van ott;
Nem ellenség, mind vérrokon:
Vérök vegyest foly a fokon.
Ki a vesztes? ki a nyerő? |
Győztes, legyőzött, - mint ahogy
Két birkozó egymásra rogy.
A két hajnal harcban lelé;
S mire megoszlott a csata,
Már visszajött az éjszaka.
A hún, mikép földhöz vert vad, |
Míg Detre és győzelmi társa
Elég erősek - a futásra.
Másik fekete, mint az éj?
Kövér, hibátlan harci ló:
Ezt kívánja Hadúr s Manó." *
Ősz Torda im kettőt hozat: |
Füstjétől az ég tetején
Piroslik nagy éjszaki fény.
Ne essetek bánatba ti:
Ármánynak a bosszú elég,
S Hadur mosolyogva néz felénk!
De, mielőtt új napja kel, |
Nehogy haragja döghalált
Eresszen ránk, ostor gyanánt."
S a fél tábor temetkezik:
Temeti a másik felét,
Dombbal fedi nyugvó helyét:
Külön-külön egy-egy csoport |
Tölcséres a domb, és középen
Sok halott ég máglyák tüzében. *
Tárnokvölgye belémerül,
De hosszában, de széltiben
Sok tűz lobog egyszeriben.
Távol ha nézné valaki, |
Közötte sűrü népgomoly
Sürög-forog, mint hangyaboly.
Valaki ott meghal dicsőn:
Bajtársi őt pajzson viszik,
Ijját, tegzét mellé teszik;
Mellette bárdot, kelevézt |
Három követ, s azonfelűl
Halmot raknak reá jelűl.
S Bélával egyben Kadosát,
Az ország utjához közel *
Egy domb alá temette el. |
Magas kősziklából emelt,
Mig ajkain a tenger népnek
Búsan búgott lassú gyászének.
Bátor Kevének háza lőn;
Hol ő hadával nyúgoszik,
A temetőt így nevezik.
Év, év után gyorsan lejár, |
De egy sem költi fel Kevét, -
De egy sem oltja ki nevét.
Mint új vihar, feltámada;
Harmadnapon kürtödbe fúsz
Torda fia, hős Bendegúz!
Zászlóidat a keleti |
Hogy a turul repdes belé -
Nyugot felé, nyugot felé!
Ott éri ő Makrint utól;
Hadával a Hunbércre hág:
Onnan zúg le a sokaság.
A déli nap megváltozik, |
Elrejti szép ábrázatát:
Ne lássa e szörnyű csatát.
Váltá fel a küzdők felett,
Rémes homályban dúl a harc,
Haragosabb lesz minden arc,
Ám isten úgy akarta, hogy |
S hegyről alá vérzuhatag
Hömpölygeti a holtakat.
Ivet nem is hiába húz;
Csörög-csattog szélvész gyanánt,
Kardot nem is hiába ránt.
Kardjával ő Makrin fejét |
Míg gyors nyilát az ívnek hurja
Szász Detre homlokába furja.
Makrinnak a nap elfogyott!
Majd megteli vidám sugár:
De Makrin azt nem látja már.
Ám Detre hős, mint egy bika, |
Megrendűl a csapás miatt -
S kettétöri a vas nyilat.
- Nem én soha, mig élve látsz.
"Add meg magad kegyelemre!"
- Nem én soha, szégyenszemre.
S mint a szelindek hogy forog, |
Majd erre, majd amarra csap, -
Homlokában a vasdarab.
Táplálni éhes ölyveket,
Heverni, mint egy kődarab
S nem űzni el a madarat.
Imhol kezem: fogadd jegyűl
Békében és hadban frigyűl."
És Bendegúz és Detre szász
Kezet kézben ropogva ráz.
Áldoz, toroz, vigan lakik;
Hadúrnak ott hálaadást,
Ünnepeltek nagy áldomást.
Peng a koboz: húrjaira |
Őseiről csatás emléket;
S elzengi - mint én az övéket.