Arany János: Tizedik ének
Nem vált köszönetlen jó szittya hadától:
Mentében irányzá lova fékét arra,
Hol serge ma felgyűlt játszó viadalra.
Hangja erős, bár nem kiálta beszélvén,
A legutolsó is hallotta közelnek
Domboru melléből hangját nagy Etelnek.
Bocsátani őket haza, szeretettel;
Dícsérte a népet összesen, egyenkint,
Zokszóval a multért nem illete senkit.
Fiatalt öccsének, öreget bátyjának:
Örül az is e szón, ki maga hozzá jut,
S ki látja becsülve a maga-formájut.
Édes övéikhez kiki oszolhatnak:
E szóra felörvend hirtelen a népség,
Öleli, képzetben, váró feleségét.
Háboru' szándékát Etele jelenti,
Hova, ugymond, készül válogatott haddal,
Maga jószántából maradó csapattal.
Pillanatig nagy zaj, s csend álla be mostan,
Pillanatig habját a sokaság verte:
Azután: "menjünk mind!" - riad ezerszerte.
Senki nem óhajtja ő gyenge családit;
Óhajtja: Etelnek szárnyán hadakozni.
Drága dicsőséggel zsákmányt haza hozni.
Lesz módja, igéri, ezután a hadnak;
E mostani játék: fiatal gyakorlat,
Szoknia fegyverhez, ki először forgat.
Tanítalak immár a magam kezére:
Hadd mondják az apák: »mi csak egy országot,
Birják ezek, íme, az egész világot!«"
Tízre öreg harcos, nyíllal, * egy-egy essék;
Bulcsura e dolgot úr-Etele bízza,
S forditja fakóját asszonyihoz vissza. -
Űl vala, mint egy pók, palota zugában,
Képzelete gyászos szőnyegeit fonta,
Árnyas szögeletben űl vala naponta.
- Letevé a hímzést potyogó sok könnyér' -
Ide-oda holmit keze gyorsan rakván,
Háttal ura-felé, így monda, forogván:
Ülvén gondolatok here záptojásit!
Sok idejét tölti, soha ki nem költi:
Halott az az ember, halála előtti.
Buda király dolgát: hogy' van feje-alja:
De azért ő napról-napra megént bízik;
Heverő bánatban eszik, alszik, hízik.
Hol embered, egy csak, ki felálljon s védjen?
Mind, az utolsó is, odaáltal vannak,
Isten csudakardját leli Bulcsu annak!
Adván neki tennem húgod' feleségül;
Most ez is a kardot - ihon a hálája! -
Mintha nem is volnál, más kézre találja!...
Buda gyalázatján szíved örül, tapsol?
Húnok fejedelmét nézed üres bábnak?
Ajándékod adod, fő helyen, a lábnak?...
Se bolond asszonynak gyermeki játékul;
Adta egész nemzet fényére, javára:
És te vagy a nemzet elsője, királya.
Király! ne tapodtasd magad' önkint porba;
Gyüjts hadat és készülj - vagy aléltan várod,
Míg fejeden végkép teljesül a károd?
Jaj, látom örökké riadós álomban!
Jaj, érzem örökké ímette a szörnyet!
Most is eremben fut, lázhidege környez.
A sors hadszekere - hallod, üvölt - pusztulj:
Félre az utjából! mert bizony elgázol,
Ha te kövér gondban szunnyadsz s lakomázol." -
Ajzotta * nem egyszer száját feleletre,
Most, mint olyan ember, kit méreg eröltet,
Felugra, döfölvén botjával a földet.
Ne szutyongass mindig, Ármány felesége!
Mert, ha tovább a szót ellenem így hajtod,
Megmutatom, meglásd, ki a férfi, rajtad.
- Mert nem fér soha két asszony egymás mellett -
És most te pirongatsz, mintha eléggé nem
Marna kegyetlen bú anélkül is éngem.
De tanácsa nincsen, ha megteszi a bajt,
Amit összekuszált, soha ki nem bontja:
Hadd álljon elő a férfi esze s gondja!" -
Nem halla hasonlót, míg boldogan éltek,
Azelőtt szép szóval bánt vele s gyöngéden:
Most sír vala belül a durva beszéden. -
Készteti bús lelkét komoly elszánásra;
De alig egy-kettő, vontatva, jelent meg,
Mind látogatóba Eteléhez mentek.
Még Detre is elment, a cselfe tanácsu;
Szömöre a kádár, az is indulóban,
S vele négy-öt jobbágy volt még, habozóban.
S ide-oda gyéren, hallgatva leűltek:
Mindjárt üresebb lőn a nagy üres sátor,
S jobban mutatá, mily népes vala másszor.
Vétkesekért szidja vala, aki vétlen,
Azért, ki jelen nincs, a nála levőket;
Keserü zokszóval így feddi meg őket:
Hamarább gyülnétek, tudom én azt, oda,
Hol Bulcsu vezér van, meg az a vén táltos,
Vele mind a többi hiteszegett pártos.
Fél lábatok immár vagyon a kengyelbe',
Buda király nektek, az ő szava, ennyi!
Pártos Eteléhez vágytok igen menni.
Parancsol is, és nem panaszol mint ag nő;
Ollyat riad egyszer, hogy messzire hallik,
Mire sok kevély nyak törik avagy hajlik.
Etelét én tettem, a micsodás, azzá;
Etelét én köptem: s ha fejére hágok...
Mit szólatok ehhez, dölyfös uraságok?!"
Hanem összenézvén vállat vonitának;
Ő pedig, egy kissé miután kifújta,
Így tüzelé mérgét nyavalyásan újra:
Összebomlott, ugy-é, a tanács, az íge?
No, beszélek hát én! és nem hiu szélnek:
Meghallja, ki mostan s kik ezután élnek.
Induljon Etelhez e nyomba' követség:
Szömöre! mint első, te leendsz a szónok:
Parancsolom, ezt mondd ama lázadónak:
Hadurat nem játssza halandó eszes ki,
Sem eszes, sem bátor, sem dölfös erőszak
Ameddig ereszti, addig mehet ő csak.
Hogy velem országol, mint öcse, legszebben,
Mint ifiabb testvér, kit alacsony ágból
Magamhoz emeltem, atyafi jóságból.
Gonddal tömi nékem az éjjeli párnám,
Reggel is, ágyamból üdületlen kelve,
Tegnapi gondjával vívódik az elme.
Mióta uralmom vele híven osztám;
Gyűjte hadat mindjár', rebegésben tartott.
Mit adék, fordítá ellenem a kardot.
Hátam mögött ezt is egyedül intézte,
Követekkel végez, hadra ihon készül:
Nekem a bosszúság marad ebben részül.
Indulni ne merjen szép ifju hadammal;
Külön amit végzett, az előttem semmi:
Máskép - amit adtam, vissza tudom venni.
Hogy az Istenkardnak illő helye sátram;
Kérkedve magánál ne tartsa továbbat;
Illeti a főt az, nem pedig a lábat.
Se hiu asszonynak gyermeki játékul:
Adta egész ország fényére, javára:
S én vagyok az ország elsője, királya.
Derekára Isten kardját se övezze:
Máskép a kötött szert szálára kibontom,
Vérrel adott esküm visszafelé mondom." -
Előbb Szömörének kijelölvén társát;
Sátorbul egyenkint hallgatva kimentek,
Künn tompa morajjal távoztak a rendek.
Kézzel nekilódult függő tereh, hinta;
Haragja sehogy nem bir szünni sokáig.
Mint a megütött hab, ereje fogytáig.
Nagy félelem állt bé, a harag helyére,
Félelem és bánat kezdte szivét vájni,
Mint seb, ütéskor nem, azután szok fájni.
Meg-meg is áll olykor, tünődni magában;
Este, miként gyermek búvik az anyjához,
Csüggedve imígy szól hites asszonyához:
Hogy e mai lépés sietteti gyászom';
Eteléhez nagy szót viszen a követség:
Félek, hogy a súlya rám vissza ne essék."
Szép barna szemének felvirrada héja,
Rá bánatos arcát emelte szelíden,
Szánólag az asszony megszólala ígyen:
Szegény bús fejedet, így, hajtsd az enyémre
Ifju örömidben részem vala hajdan:
Feles feleséged hadd legyek a bajban.
De ne félj, nem késő, Buda, hogy megmásold:
Lovas ember rögtön lovadat nyergelje,
Követid útjokból hogy visszaterelje.
Mert vele tart, ládd-e, sok csalfa kevély hős;
Gyűjts hadat, azt mondom, míg oda lesz hadban,
Hogy, mire ő megtér, te se légy magadban.
Minek e holt marhát így élire verned?
Őseid rád hagyták: de te kire szánod?
Meghalsz: neki gyűjtél: se fiad, se lyányod.
Megfosszon, ha talán jutok özvegységre?
Add! kinek egy részét, kinek a más részét:
Ha nem szeret ingyen, hű kutya lesz pénzért.
Meglásd, valamennyi, pártodra szegődnek.
Most a követséget forditsd haza utján;
Azután ne búsulj, édes uram, hagyján!"
Rá'dásul öregjét megapolá * csókkal;
Buda is vissz' adta melegen, hálásan,
Azzal sietett, hogy hírnök után lásson. -
Járnak vala immár jó futamodásra:
Tisza sodrát éjjel paripán meguszták;
Keletre, homályban, végnélküli puszták.
Hallgatva dobajját az ügető ménnek;
Végre Kadarcs (ez volt a Szömöre társa)
Megkívánta igen, hogy szavait váltsa.
Mi oka, hangod sincs, legföleb' a lóhoz?
Máskor tied a szó, ha tanácsot űlünk,
S lakomán ha tréfálsz, mind kétfelé dűlünk," *
Törpe bolond volnék, vagy született néma,
Semhogy Etelének ezt az izét mondjam,
Haragos nézését magam ellen vonjam." -
Kerülik zsombékját tenger Tiszalápnak;
Délest vala már, hogy felkaptak a hátra:
Látszott is Etellak, Etele nagy sátra.
Szállingani egyes bogarat lát onnan,
Azután mind sűrűbb a repesők rajja,
Cikázik a tánca, és zümmög a zajja;
Sok ezer fényes hát hentereg egymáson:
Úgy hemzseg az ember sűrűje, zajossa,
Amint közeledik Etele várossa.
Ahogy itt a népség jőni szok és menni,
Ahogy palotái gazdag Etelének,
Mérföldnyi mezőben, tornyodzva kelének.
Térség vala közben, hol hadi nép futtat,
Azután felváltva paloták, karámok:
Nehéz volna, bizony, megmondani számok'.
Egyszerü fenyvekből boronába róttak;
Azután beljebb mint csinosodni kezde
Gyaluval a hajlék símán beeresztve.
Megannyi kevély lak, megannyi királyi;
Város a városban elegyűl mezővel,
Közte szabad térség nagy távola zöldell.
Udvari népestül, melyen uralkodnak;
Legközelebb Krimhild Etele sátrához;
Függő folyosón jár, ha tetszik, urához.
Vésű hegye által virágzik a holt fa,
Hajt levelet, lombot, de nem úgy, mint hajdan,
Idegen sok színre van festve olajban.
Sziszegő sárkánnyá fonódik az ága,
Zöld madarak közte hallgatva megűlnek,
Madárszavu csengők a helyett csendűlnek.
Fedi a legcsúcsát ős Turul árnyéka,
Emelinti roppant szárnyát repülőre,
Aranybul egészen, verte ki szerzője,
Indázva hol erre, hol arra hajolnak,
Arany lemez a fát csillogva boritja
Közte nehéz bársony' dagadó kárpitja.
Szem is elkáprádznék a látnivalótól;
Mint egy mesevilág, oly ragyogó minden,
Oly csuda, formákban, oly különös, szinben.
Pezseg a nép szerte s ló, a nemes állat;
Az egész egy főnek fordul akaratján;
Mint Etele kedvén, esze gondolatján.
Reggel, az új karddal, áldozat Istennek,
Azután hős torna, befejezve torral,
Este kemény vívás a bajnoki borral.
Etele mén hadba: búcsupohár lesz e;
Meg az Istenkardnak vagyon avatása;
Idvezlő követek fényes fogadása.
Követek nagy számmal atyafi népektől,
Valakik a húnnal egy fej alá tartnak;
Lakói e tenger- és az Etel-partnak.
Mely védi tanyáit kilencszeres árkon,
Lapos nyelvü palóc, küldi barátságát,
Hódolva köszönti Etele' országát.
Kiki maga földjén ami becsesb ékszer:
Hoza nyusztot, hölgyet, kinek ege téli;
Drága szövött árút, tevéken, a déli.
Ki nagy országot bir Etel folyam elve, *
Külde ajándékot, amineműt egy sem:
Illő bizony, ezt hogy énekbe' lefessem.
Barangol a síkon, Etel vize mellett,
Vemhedzik a kanca viharos széllángtól,
Fene tátos-méntől, futosó villámtól.
Hajítva kötését repülő huroknak;
Veszedelmes játék, mivel a bősz csorda
Lovat és lovagját levágja gyakorta.
Terelé, (hallatlan!) mint a csikós, össze,
Küldte ajándékon Etele királynak;
Híre soká fönn lesz ennek a hajszának.
Kerüli a ménest rohanó futással,
Szelid paripájok a vadat elgyőzi,
Körül, örvény módra, száguldja, előzi.
Rúg, harap és tombol, rést még se' találhat,
Szép kis fejök egymást tetőzi halomban;
Indulni az ostor kényteti azonban.
Porfelleget üldöz, maga körülfutván,
Forog is halad is utjában előre:
Ugy halad a ménes, száguldozik őre.
Verik úszni gyakran, dagadó folyamnak,
Olykor legelőre pihenni eresztik,
Ha nem áll, a hajtást újra elülkezdik.
Volt az egész útban nézője temérdek;
"Magyarok ménessét" hirdeti mindenki,
Unokák is tudják, dal is egyre zengi.
S fogadá szívből a rokon ivadékot,
Dícsérte vezérök' dalia népestől,
Fogadá egy vérül, fogadá egy testül.
Foly vala nagy vígság; de utolsó e nap; -
Követekkel vígad, s felváltva határoz:
Eszébe' se fordul, hogy küldje Budához.
Lakoma utolján öreg ivást kezdtek
Odabenn a hősök; nem is énekszóval -
Múlattanak immár nyavalyás Cerkóval.
Szálas daliák közt kacaj ez a törpe;
Aëtiosz küldé rabul Etelének;
Vele vídul gyakran a szomorú ének.
Keve, Béla gyászát, Kadosát felhozván;
Sírt vele minden hős: de legott Cerkónak
Nevetett, hogy törpe, s ily habarék szónak:
Nyúl köhögős álmát agyon is ütöttem,
Vereb árnyékába szalma nyilat lőttem,
Vén fa csikorgással tarsolyt teli szödtem..."
De királynak el sem mosolyodott szája,
Ülve magasb polcán, fő gondokat érlel,
Hagyja boros népét játszani törpével.
Tar homloka gyöngye aggodalom-bélyög:
Elmondja, ne mondja, Buda követségét?...
Nem mondja! bajának ezzel veti végét.
Ha Buda küldöttje gazon el nem téved,
De belé-bódorgott Tisza mocsárjába,
Hírével a hírnök csavarog hiába.
Lőn kacaj, a hún fők harsány riadási:
Tréfára vevék hogy zavarodva ott áll:
"Tiszteletes kádár, monddsza, mi jót hoztál?"
S forditá, hol Etel komolyan ül, arra;
Kacagák e nézést s minden egyéb dolgát:
"Bölcs kádár jer igyál, s mondj valami mókát!"
Engedéd-é, uram, hogy igyam s tréfáljak?"
Szömöre így kezdé; Etel igen-t inte,
S amaz ekkép szólott, miután hörpinte:
E szóra megint lőn jóízü nevetség,
(Csak Detre hegyezte róka fülét köztök,)
S valaki felmordult : "szöktök, uram, szöktök!"
De csak a jókedvet gyarapítá azzal,
Elmondta keményen Buda úr parancsát:
Tetszős vala nékik e tréfa-bolondság.
Indulni ne merjen, se az Istenkarddal:
Kitört az egész nép hosszas hahotába,
S Etele béfordult benyiló sátrába.
Hogy a nehéz tréfát nyomtassa evel le:
De még józanodott minden ital bortul,
Rettegve, királlyal dolga hová fordu.
Lakomát a kádár végig sem ihatta;
Királya szemébe tekinteni átall,
De érzi, hogy éget, szeme héján átal.
Buda bolondságát hímezni akartad:
De nem javasolnám - Etele király szól -
Se neked, se másnak, hogy ezt tegye másszor!"
Hogy ő nem is úgy jött ura-Eteléhez:
Vissza se' mén többé, marad itten nála,
Valamig ő ő lesz, Etelét szolgálja.
Buda nekem többé ilyet ne izenjen,
Mert leteszem, csúfra, mint régi ruhámat:
Csak egyéb ne érje: veszedelem s bánat.
Ideje majd megjön, világ-aratásé!
Sátrom alatt addig hüvelyében áll az;
Budának, urától, e legyen a válasz."
Paripáját reggel könnyen ülé másnap;
Etele meg ifju seregét mozdítja:
Örül az, hogy megnyílt a dicsőség hídja.
Fátyol-ivet a nők, virágot a szűzek;
Zene búcsu-hanggal kiséri azonba'-
Úgy mennek a hadra, mint lakodalomba.