I. SZÍN.
Hivd szolgámat; levetkezem megint.
Mért küzdjek én Trójának falán kivül,
Midőn itt ben zug a szilaj csata?
Mehet a harczba minden trójai,
Ki ura szivének, Troilus, oh, nem.
Meddig fuvod még ezt a régi dalt?
A gráj erős, erősen ügyes is;
Ügyesen mérész, mérészen vitéz;
De én gyöngébb vagyok mint nő könye;
Szelidebb mint álom, dőrébb mint balgaság;
Félénkebb mint szüz lány az éjben,
S ügyetlen mint gyakorlatlan gyerek.
Jól van, erről eleget beszéltem már. Részemről nem ártom bele magamat s nem teszek többé semmit. A ki buzakenyeret akar enni, várnia kell az őrlésre.
Nem vártam én?
Igen, az őrlésre; de még várnod kell a szitálásra.
Vártam már arra is.
Igen a kovászolásra; de még ezután következik a dagasztás, szakasztás, fűtés, sütés; sőt várakoznod kell a hűlésre is, különben meg találod égetni szádat.
A tűrés istennője ön maga
Nem birja úgy mint én a szenvedést;
Ülök Priam királyi asztalánál
S ha szép Kressid eszembe jut… Tehát
Így, áruló? – ha jut? – mikor nincs ő ott?
Valóban, tegnap oly szép volt, mint még soha, mint senki más.
Akartam mondani: ha majd szivem
A bútól ékelve kettéhasad,
Hogy meg ne tudja Hektor és atyám,
Búmat (miként viharban fénylik a nap)
Mosoly redőivel boritom el;
De bánatom, bár látszó fény fedezze,
Mint az öröm, gyorsan csap át keservbe.
Ha haja valamivel sötétebb nem volna, mint a Heléné (különben ez mit sem tesz), össze sem lehetne hasonlítani őket; de a mi engem illet, ő rokonom. Nem akarom, mint mondani szokták, feldícsérni; csak szerettem volna, ha úgy hallja valaki beszédét tegnap, mint én; nem gyalázom Kassandra nénéd szellemét, de –
Ó! Pandarus, ó! mondom, Pandarus,
Ha mondom, hogy befultanak reményim,
Ne kérdd, hány öl mélyben merültek el?
Én azt mondom: Kressid szerelmeért
Eszem’ vesztém; te válaszolsz, hogy ő szép;
Szivem nyitott sebére öntözöd
Szemét, haját, képét, jártát, szavát.
Te azt mondod, ó! hogy kezéhe’ képest
Minden fehérség tinta, mely saját
Gyalázatáról ir; hogy lágy fogása
Mellett a hattyu pelyhe érdes és
A lelki érzet durva pórmarok.
Így szólsz te; és bár oly valót beszélsz,
Mint én, ha mondom, hogy szeretem őt;
De mégis ó! ir és olaj helyett
Sebemre, melyet a szerelm nyilalt,
Szúró tövist vetsz.
Csak azt mondom, a mi igaz.
Nem mondod épen azt.
Lelkemre, nem elegyedem többé bele. Legyen olyan, a milyen; ha szép, annál jobb neki; ha nem, kezében a szépítő szer.
Jó Pandarus, hogyan hogy, Pandarus?
Megkaptam munkámért jutalmamat: hálátlanságot tőle, hálátlanságot tőled. Lótok-futok s így köszönik meg fáradságomat.
Haragszol, Pandarus? hogy? és reám?
Mivel ő rokonom, azért nem oly szép mint Helén; ha nem volna az, szebb lenne pénteken, mint Helén ünnepen. De mi gondom rá? Nem bánom, ha fekete is mint a szerecsen; nekem mindegy.
Hát mondtam én, hogy nem szép?
Nem gondolok vele, mondtad vagy nem. Bolond, hogy atyjától elmaradt, most a görögök közt lehetne. Ezt verem fejébe, mihelyt találkozom vele. Részemről nem ártom többé magam’ ebbe a dologba.
Pandarus –
Nem én.
Kedves Pandarus –
Ne is beszélj; mindent úgy hagyok, a mint találtam, azzal vége. (Pandarus el, Csatazaj.)
Hallgass, kegyetlen zaj, vad lárma, Hallgass!
Bolondok mindenütt! Helén lehet szép,
Mert véretekkel festi be magát.
Ép e miatt én nem harczolhatok,
A harcz oka meggyengité karom’.
De Pandar – Ó! be vertek istenek!
Csak Pandar által juthatok Kressidhez,
S az oly makacs, hogy őt nőmmé tegye,
Mint minden esdésre ez hajthatatlan.
Szólj, Phoebus, ó! Daphnéd szerelmire,
Mi Kressida, mi Pandar és mi én? –
Nyughelye India, ott fekszik e gyöngy,
S mi Trója és lakása közt esik,
Az egy vad, zajgó tengeráradat;
Magam kalmár vagyok s Pandar vitorlám,
Sajkám, kisérőm és kétes reményem.
Harczi zaj. Aeneas jön.
Hogy-hogy, Troilus, mért nem a csatán?
Hát mert nem ott. Elég e női válasz,
Mert asszonyos dolog, nem lenni ott.
Mi ujság ma a harczban, Aeneas?
Hogy Paris megsebezve jött haza!
Kitől, Aenas?
Menelaustól, Troilus.
Vérezhetik, szégyen csupán sebe,
Ha Menelaus szarva döfte le. | (Harczi zaj.) |
Hah! mily derék mulatság van ma kin!
Szebb lenne itt, ha mondhatnám: enyim!
De el a vadra. – Jösz te is talán?
Egész készséggel.
Úgy egymásután. (Elmennek.) |