II. SZÍN.
Mitől megittasodtak ők: merész
Levék az által én; mi őket el-
Oltá: az engem lángra gyújta. – Hallga! –
Csak a kuvik, e gyászos éji őr,
Sivíta egy bősz jó’jszakát. – Bement már;
Nyitvák az ajtók, – a két őr elázva
Horkol, s csúfolja tisztét. Bóditót
Adék nekik, hogy álom és halál
Versengjetek fölöttük: melyikéi?
Hé! ki van ott?
Félek: ha tán felébredtek, s a tett
Megtéve nincs. … Csak a merény, nem a
Tett ront meg. Ha! – kézügy alá tevém
A tőröket: meg kelle lelnie.
Ha nem hasonlít úgy szegény atyámra,
A mikor alvék: megtevém magam.
– Férjem!
Macbeth jő.
Megtettem. Nem hallál-e zajt?
Bagoly sivíta s tücsök czirpogott;
Mást nem. Te nem szóltál?
Mikor? |
Imént. |
A mint lejöttem?
Akkor. |
Csitt, ki alszik a |
Donalbain.
Szomorú látvány!
Balga gondolat, |
Álmában egyik kaczagott; – a más
Gyilkost kiálta. Egymást fölriaszták.
Megálltam, s hallgatám, csak egy imát
Mormogtak, és álomba dőltek újra.
No, ketten vannak ott együtt!
Egyik |
„Amen”-t reá; ép’ mintha engem, e
Hóhérkezekkel láttak volna. Én,
Félelmöket lesvén, nem birtam egy
„Amen”-t az „Irgalmazz”-ra mondani!
Ne vedd oly nagyra!
Mért nem birtam egy |
Legjobban én szorultam, és az Amen
Csak torkomon akadt.
Ily tetteken |
Belé őrülhet.
Úgy rémlett nekem, hogy
Egy hang kiálta: „Ne alugyatok!
Macbeth az álmot meggyilkolja!” – Az
Ártatlan álmot; álmot, mely a gond
Kuszált szövedékét kibontja; mely
Minden nap éltének halála, – búk
Fürdője; sebzett szívek balzsama;
A nagy természet másod-étsora,
Főtápszerünk az élet lakomáján.
Nem értelek.
A hang mindenkinek |
Glamis megölte az álmot s azért
Cawdor nem alhatik többé soha,
Macbeth nem alhatik többé soha!
Ejh, ki kiálta így? |
Iját leajzod, ily gyöngelmüen
Aggódva. Menj, keress vizet – s e rút
Tanút kezedről mosd le. Mért hozád el
E tőröket? Ott kell fekünniök;
Vidd vissza, és kenj vért az álmodó
Két kamarásra.
Nem! be nem megyek; |
Megnézni újra – nem merném.
Te gyönge! |
Úgyis csak mint a festett kép! Gyerek
Szemét ijeszti festett ördög!
Ha vérzik még: befestem őreit
Vérével, – hogy rájok kenjen gyanút! | (El.) |
Ha! ki kopog? Mi ez, hogy engem így
Rémít akármi zaj? – Minő kezek!
Szemeimet kiszaggatják!
Neptun egész oczeánja ezt a vért
Le bírja-é kezemről mosni? – Nem.
Inkább kezem pirosra festi a
Zöld tengerek végetlen árjait!
Lady Macbeth visszajő.
Kezem piros már mint tiéd; de azt
Szégyenleném, ha szivem is oly fehér voln’,
Mint a tied. | (Kopogás.) |
A délkapun. Menjünk szobánkba. Egy
Kis víz lemossa tettünket, s milyen
Könnyű lesz akkor! Téged elhagyott
Az állhatatosság.
(Kopogás.) |
Halld, megint kopognak. |
S akkor ne lássák, hogy le sem feküdtünk.
Verd szét e gyáva gondokat.
Ha már |
Nem tudom. | (Kopogás.) |
Úgy! Duncant ébreszd föl |
E kopogással. Oh, lehetne bár! | (Mindketten el.) |