II. SZÍN.
Elég is erről: halld a másikat. –
Jut még eszedbe az egész dolog?
Jut-é eszembe, fönség?
Harcz volt, barátom, a szivembe’, mely
Alunni sem hagyott; és helyzetem
Irtóztatóbb volt egy rablázadásnál.
Gyorsan – becsülni méltó gyorsaság
(Mert tudni kell, hogy egy meggondolatlan
Tett néha jól segít, midőn derék
Tervünk hanyatlik; s ez tanítson arra:
Van egy istenség, a ki czéljaink’
Formálja végre, bár mikép nagyoltuk) –
Kétségkivül.
– Fel, a hajó-szobámból, |
Mentem sötétben tapogatva, hogy
Kimotozzam őket; czélom sikerült;
Vevém csomagjok’; egy szóval, siettem
Szobámba vissza; hol bátor valék
– Felejtve a félsz minden illemet –
Feltörni a titkos csomag pecsétjét.
Mit leltem abban! oh, királyi gazság!
Szoros parancsot – megtűzdelve okkal,
Dán- s Angolország jóllétök felől,
S mily rém, lidércz, húh! az én életem –
Hogy megtekintve, haladéktalan,
Még bárd-fenésre sem hagyván időt,
Vegyék fejem’.
Hah! lehetséges az? |
Itt a parancs: olvasd, ha érkezel.
De most szeretnéd tudni, mit tevék?
Kérem fönségedet.
Így bé levén hálózva e gazoktul
– Mert még előszót sem csinált agyam,
Midőn ők már elkezdtek játszani –
Leültem, új parancsot koholék;
Szépen leirtam. Egykor póriasnak
Tartám, mint sok nagy államférfiú,
A szép irást, s nagyon törtem magam’,
Hogy elfeledjem e tudásomat;
De most deáki haszna lőn. Szeretnéd
Tudni, mit irtam?
Igen, jó uram. |
Király nevében szörnyü kénytetést:
Úgy hív adózó néki Anglia,
Úgy, pálmaként, barátságuk viruljon,
Úgy hordja béke a kalász-füzért,
Úgy álljon a frigyök közt csak vonás,
S több ily nehéz „úgy-úgyot”: a mikép
Meglátva, érte a benirtakat,
Minden halasztás nélkül, rögtöni
Halálnak adja e parancs vivőit,
Még gyónniok sem engedvén időt.
S hogyan pecsétlé újra be?
Hát, ebben is segélt az ég. Atyám
Gyűrűje, melyről azt a dán pecsétet
Levették, épen tarsolyomba’ volt.
Alájegyzém az írást; összehajtám,
Úgy, mint a másik; bepecsételém,
S helyére dugtam: rá nem ismer a
Váltott-gyerekre senki. Másnap aztán
Hajó-tusánk lett; a mi azt követte,
Immár tudod.
Megy hát Guildenstern s Rosenkrantz neki?
No, hát; úgy kaptak e szolgálaton:
Egyik se nyomja lelkem’; buktijok
Önnön csuszás-mászásukból ered.
Veszélyes ám, ha két hatalmas ellen
Bőszült rohamja s vivó-tőre közzé
Hitvány elen kerűl.
Minő király ez! |
Nem néz-e most rám, gondold meg – királyom’
Megölte; megszeplősíté anyámat;
Ide csöppent, trónra léptem és reményim
Közé; kihányta horgát életemre,
S minő fogással! – nem lélekbe jár,
Hogy megfizessek e karral neki?
S nem kárhozat, hogy az emberiség
E rákfejéne pusztitson tovább?
Rövid időn megtudja Angliából,
Mi lett ez ügynek kimenetele.
Rövid időn meg: de a köz enyim:
S az ember élte annyi, mint ez: „egy!”
Azt bánom, hogy felejtém magamat,
Horatio, Laertes ellenében:
Ügyem’ szakasztott mása az övé.
Kedvébe’ járok; de bizony, dagályos
Fájdalma szörnyü szenvedélyemet
Feltornyosítá.
Csendesen! Ki jő itt?
Osrick jő.
Üdvözlöm, fenség, Dániábai visszatérte alkalmából.
Köszönöm alá’san, uram. – Ismered ezt a pőcsiket?
Nem, jó uram.
Annál inkább üdvösségedre válik, mert vétek ezt ismerni. Sok földje van, termékeny is; így hát, akármily barom legyen a barmok ura, annak jászla a király asztala mellett áll. Szajkó ugyan, de mondom, terjedelmes birtoka van, sárból.
Kedves fenséges úr, ha szivélyes volna ráérni, egy dolgot közlendenék, ő felségétől.
Elfogadom, uram, szellemem összes éberségével. Használja fővegét; fejrevaló az.
Köszönöm, fenség: ma nagyon meleg.
Sőt nagyon hideg van, tessék elhinni: felyülről fú a szél.
Valóban, uram, meglehetőleges hideg van.
De mégis, úgy tetszik, rekkenő a hőség – az én mérsékletemhez.
Roppantúl, uram; igen rekkenő – mintha – nem is tudok mondani, hogyan. – De, uram, ő felsége jelentenem hagyta önnek, miszerint ő nagy fogadást tett önnek fejére. Az ügy, fenség, ez –
Kérem, ne feledje –
(Int, hogy tegye fel kalapját.) |
Lelkemre! nem; saját kényelmemért, lelkemre! – Uram, itt van, imént jőve udvarhoz, Laertes; higyen nekem, ő egy bevégzett világfi, a legjelesb különféleségek-, igen finom modor-, és nagy külfénynyel. Valóban, képlegesen beszélve róla, ő az udvariasság térképe, vagy naptára, mert benne mindazon tényezők beltartalma található fel, miket egy udvaroncz örömest lát.
Uram, leirása nem szenved veszteséget ön ajkán; bár tudom, hogy őt leltárilag elemezni, zavarba ejtené az emlékezet számtanát, mely még csak eviczkélni sem birna az ő gyors vitorlája után. De, a magasztalás őszinteségével mondva, én őt egy nagymérvű szellemnek tartom, s oly drága és ritka öntvényünek, hogy igaz szólamot használva felőle, hozzá hasonló csupán a tükre; bárki más akarná utánozni, árnyéka, semmi egyéb.
Fönséged a legkifogástalanabbul beszél róla.
S az ügy érdeme, uram? mért burkoljuk e lovagot a mi durvább lehelletünkbe?
Parancsol?
Uram, nem volna lehetséges más nyelven megértetni magát? Sziveskedik, úgy-e bizony?
Mit jelentsen e lovag neve említése?
Laertesé?
Üres már a zsebe; arany szavait mind elköltötte.
Az övé, uram.
Tudom, miszerint fönséged elég bölcs –
Vajha tudná, barátom; ámbár, bizony, az ön tudása még nem nagy becsületemre válna. Tovább, uram.
Fönséged elég bölcs átlátni, hogy mily kitűnő Laertes –
Azt nem merem bevallani, nehogy vele mérkőznöm kelljen a kitűnőségben; pedig ismerni jól az embert, ez volna a valódi önismeret.
Fegyverforgatásban értem, fenség; már e szakmában, mikép mindenki által lett beismerve, nincs hasonlója.
Mi a fegyvere?
Ví-kard és rapier.
Ez hát két fegyvere neki. Nos aztán?
A király, fönség, fogadott vele hat berber paripában; mik ellenébe ő föltételezett, úgy hallom, hat franczia víkard- és tőröket, járulványaikkal együtt, mint öv, kardkötő és a többi. Az emeltyűk hárma valóban igen gyönyörű a szemnek, igen jól áll a markolathoz; nagyon finom emeltyűk, igen nemes fogalmazással.
Mit nevez ön emeltyűnek?
Tudtam, fenség, hogy nem éri be a szöveggel, hanem elébb az oldaljegyzeteken is akar épülni.
Emeltyűk, uram, a kardkötők.
A kitétel rokonabb lenne tárgyával, ha ágyút szoktunk volna hordani oldalunkon; addig a kardkötő, úgy hiszem, legyen kardkötő. De tovább: hat berber ló, hat franczia tőr, ezek járulványi s három nemes fogalmazású emeltyűi ellen; igazi franczia-dán fogadás. És miért lett mind ez föltételezve, a mint mondá?
A király, fenség, arra fogadott, fenség, hogy ő és fenséged közötti tizenkét vímenetből, ő háromnál többször nem talál, mint fenséged; ő pedig tizenkettő ellen kilencze fogadott; és ez rögtöni kisérlet tárgya lenne, ha fenséged méltóztatnék megfelelni –
Hátha nem felelek semmit?
Úgy értem, uram, hogy megfelelni a kihivásnak, személye kitétele által e kisérleten.
Itt járkálok, uram, e csarnokban; ez a naponkinti sétaidőm: ha ő felségének úgy tetszik, ám hozzák ide a szablyákat; s ha Laertesnek kedve tartja, és a király is marad szándéka mellett, nyerek neki, ha birok; ha nem, úgy nem nyertem egyebet, csak a szégyent s a szám feletti ütlegeket magamnak.
Izenetét ily módon kézbesítsem?
Az értelmét, uram; különben a mennyi szóvirággal kivánja a természete.
Ajánlom hódolatomat fenségednek. (El.)
Viszont, viszont. – Jó hogy ajánlja magát; különben nincs nyelv a világon, mely azt tenné.
Elszaladt a libucz, pedig még a tojáshéj is a fején van.
Tán még anyja emlőjével is udvariaskodott ez, mielőtt megszopta volna. Így ő (és sok más falkája-beli, kiket tudom mint beczéz e seprőjére szállt világ) a kornak puszta hangját, a társalgás külmodorát és mintegy tajtékját szedték fel, mely őket átsegíti a legdőrébb és legalaposb vélemények közt is; de kisértsd meg csak, fújj rá, s a buborék oda.
Jő egy Úr.
Fenséges uram, ő felsége tiszteletét küldte vala az ifjú Osrick által, ki azt a választ hozá, hogy fenséged itt a csarnokban vár; most általam azt kérdezteti, van-e még kedve megvíni Laertessel, vagy hosszabb időre halasztja?
Én állani szoktam feltételimnek; azok a király tetszését követik. Ha kedve parancsolja, az enyim kész; most vagy akármikor, föltéve, hogy oly képes leszek, mint most.
A király, királyné, s mind jönnek már lefelé.
Isten neki!
A királyné kéreti fönségedet, lássa szivesen Laertest, mielőtt víváshoz fognának.
Jóra oktat. | (Úr el.) |
Elveszti a fogadást, fenség.
Nem gondolnám: mióta külföldön jár, mindig gyakorlom magamat; ily egérúttal nyerni fogok. De sohse láttál olyat, mily nehéz itt a szivem tája; hanem se-baj.
Úgy hát ne, jó uram –
Merő bolondság; de afféle sejtelmem mégis, mely talán megzavarna egy asszonyt.
Ha elméje nyugtalan valamiért, fogadjon szót neki; én majd eléjök megyek, s megmondom, hogy nincs most kedve hozzá.
Tapot se; daczolunk e baljóslattal: hisz egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül. Ha most történik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni; addig van. Miután senkinek sincs olyanja, mit itt ne hagyjon: mit árt elébb hagyni el? – Ám legyen!
Király, Királyné, Laertes, urak, Osrick, és Kisértet, vívó törökkel stb. jönnek.
Jer, Hamlet, jer: vedd tőlem e kezet.
Laertes kezét a Hamletébe teszi.) |
Uram, bocsánat: megsértettelek;
De, mint lovag, bocsásd meg azt nekem.
Ím, tudják a jelenvalók.
S kellett bizonynyal hallanod, minő
Bús elmebaj gyötör. A mit tevék,
Mi durván verte föl természeted’,
Becsűleted’ s botránkozásodat:
Kimondom itten: őrültség vala.
Vagy Hamlet az, ki megbántá Laertest?
Hamlet soha! mert Hamlet, ha magán-
Kivűl ragadva, mikor ő nem ő,
Bántá Laertest: nem Hamlet tevé azt,
Hamlet tagadja. Hát ki tette más?
Az őrültsége. Így levén ezek,
Hamlet a bántott félhez tartozik:
A kór szegény Hamletnek ellene.
E fültanúk előtt, uram,
Tagadva minden ártó szándokom’,
Mentsen ki annyiban nemes szived,
Hogy háztetőn nyilat lövék keresztül,
S öcsémet érte.
A vér megbocsát, |
Boszúra mostan; ámde a becsűlet
Még visszatartja béke-jobbomat,
Míglen korosb és köz becsűletü
Bajmesterek szavát, itéletét
Birandom, hogy nincs vérfolt nevemen.
Addig legyen barátság e barátság,
Mit felajánlasz; én elfogadom,
Nem is töröm meg.
Őszintén veszem; |
Aczélt nekünk! jer.
Jer; egyet nekem! |
A czélod én leszek, bizony, Laertes;
Mint legsötétebb éjen csillagok,
Lövellnek át tudatlanságomon
Mesterfogásid.
Ej, ne csúfolódj’!
Nem, Istenemre!
Adj kardokat, kis Osrick. – Hamlet öcs,
Tudod, miben fogadtunk?
Jól, királyom; |
Nem félek attól: víni láttalak;
S ha ő haladt: egérutunk van érte.
Nagyon nehéz: hadd lám a másikat.
Ez jó nekem. Egyforma hosszu mind?
(Készülnek a viadalhoz.) |
Egyforma, fenség.
Bort billikomba! ez asztalra itt. –
S ha majd talál elsőre, másodikra,
Vagy harmad izben Hamlet jól felel:
Ágyú dörögjön minden várfokon;
Hamlet javáért iszik a király.
Egy gyöngyszemet dob a kehelybe akkor,
Drágábbat annál, melyet koronán
Felváltva már négy dán király viselt
Kelyhet nekem! s az üstdob mondja meg
A harsonának, és a harsona
Kün a tüzérnek, pattantyú az égnek,
Az ég a földnek: „Most ürít kehelyt,
Hamletre a király”. – Hajrá, fiúk! –
Ti meg, birák, jól nyissatok szemet.
No, rajta!
Rajta hát! |
Egy. |
Nem. |
Biró! |
Találta, szembetűnően találta.
Jó; újra hát!
Megállj! bort adjatok. |
Egészségedre. – Nyujtsátok oda.
(Harsonák; kün ágyudörej.) |
Hadd végzem e döfést; tedd félre addig.
Jerünk. – (Vínak.) Találtam ismét; igaz-e?
Ért, ért bevallom.
A mi fiunk győz.
Tikkad, mert kövér. – |
Ez a királyné áldomása, Hamlet:
Szerencsédért iszik.
Kegyelmes asszony!
Gertrud, ne igyál. |
Iszom, bocsásson meg, uram király.
Késő! a mérgezett pohár.
Mindjárt, anyám: még inni nem merek.
Jer, hadd töröljem meg hát arczodat.
Most én találok, felség.
Nem hiszem. |
Mintegy a lelkem is furdal pedig.
Jer, harmadikra. De játszol, Laertes:
Víjj, kérlek, a mint Isten tudnod adta;
Félek, bolondot űzsz velem csupán.
Igen? No jer hát.
Egyik sem talált. |
Ne most!
Laertes megsebzi Hamletet; erre, a birkózás közben, felcserélik szablyáikat, és Hamlet megsebesíti Laertest.
Vonják el egymástól! Dühösek. |
Nem; rajta ismét!
(A Királyné összeroskad.) |
Ha! ni, a királyné! |
Mindkettő vérzik. – Hogy van, jó uram?
Hogy vagy, Leartes?
Hát, mint egy szalonka, |
En-árulásomért, méltán halok.
Mi lelte a királynét?
Csak elájult, |
Nem, nem: az ital, |
Az ital: megmérgeztek. | (Meghal.) |
Oh szörnyü gazság! |
Ki kell nyomozni. | (Laertes elesik.) |
Itt fekszik, Hamlet. – Hamlet, oda vagy:
Nincs a világon szer, mitől kigyógyulj;
Nincs benned élet egy fél órai.
Az áruló, kifent, megmérgezett
Eszköz kezedbe’ van. Torkomra forrt
Az undok ármány: itt fekszem, soha
Föl nem kelendő. Mérget itt anyád is;
De hangom elhágy. A király az ok,
Mindenben a király.
A kardhegy is mérgezve van?
No, méreg, hass tehát! | (A Királyt ledöfi.) |
Árulás! árulás!
Oh! védjetek, barátim; csak seb ez.
Ne hát, te gyilkos, vérparázna dán!
Ne, itt ki ezt is: – benne gyöngyszemed? –
Kövesd anyámat. | (A Király meghal.) |
Méltán bünhödik; |
Váltsunk, nemes Hamlet, bocsánatot:
Atyám halála s az enyém ne szálljon
Fejedre, se az enyimre a tied! | (Meghal.) |
Az ég ne tudja bűnödül! Követlek.
Halott vagyok, Horatio. –
Isten veled, boldogtalan királyné! –
Ti, kik halványan és remegve álltok,
Néma személyek s nézők e darabnál,
Ha volna még időm (de a halál
Kemény poroszló, nem ereszti foglyát),
Oh! majd beszélnék, – de maradjon az.
Horatio, halott vagyok; te élsz:
Győzd meg felőlem és igaz ügyemről
A kétkedőket.
Azt ne várd soha: |
Maradt még e pohárban egy kevés.
Addsza, ha lelked van! bocsásd a kelyhet.
Az égre! nem hagyom. – Oh Istenem!
Horatio, mily sérelem marad,
Ha ez homályba vész, a nevemen!
Ha ápolál szivedben valaha:
Foszd meg az üdvtől egy kissé magad’,
Szídd még e rossz világ kínos lehét,
Hogy elmondd esetem’. – | (Kün induló és lövés.) |
Mi hadzaj ez? |
A győzedelmes ifju Fortinbras
Üdvözli, Lengyelországból jövet,
Ily harczilag Angolhon követit.
Oh! meghalok, Horatio.
Túlzajg az ádáz méreg lelkemen!
Nem élhetem meg az új híreket;
De íme jóslok: Fortinbrasra száll
Az ország; övé haldokló szavam.
Beszéld el ezt neki, s minden körülményt.
Mi okozá – – A többi néma csend. | (Meghal.) |
Nemes szív tört meg itt. – Jó éjt, királyfi;
Nyugoszszon angyal éneklő sereg!
Miért jön a dob? | (Kün induló.) |
Hol az a látvány?
Mit akarsz te látni? |
Itt konczolás volt. Ah, kevély halál!
Mi dáridó készűl örök honodban,
Hogy egy lövéssel ennyi fejedelmet
Ily véresen levertél?
Szörnyü látvány, |
Nem érez a fül, mely meghallaná
Beszédünk’, hogy parancsa teljesűlt,
Hogy Rosencrantz és Guildenstern halott.
Ki fogja megköszönni már?
Ez ajk nem, |
De, minthogy épen toppra jöttetek,
Ti lengyelekről, és ti Angliából,
E vér-tusához: rendeljétek el
Köz szemle végett e holt tetemek
Kitételét magas ravatalon;
S hadd hírlem a még nem-tudó világnak
Az itt történteket. Majd hallotok
Vérbűn, erőszak, természettelen
Dolgok, nem is vélt gyilkolás, kivégzés,
Ravasz de kényszerült ölés felől;
És végre füstbe ment bal terveket
A főre hullva, mely koholta; mind ezt
Híven elmondhatom.
Jerünk sietve meghallgatni azt,
S hívjuk be rá az ország nagyjait.
Én e szerencsét búsan ölelem;
E tartományhoz, úgy rémlik, jogom van:
Most alkalom hí föllépnem vele.
Erről magamnak is lesz egy szavam,
S egy olyan ajké, hogy többet csinál.
Most ehhez lássunk, míg az emberek
Elméje bódult; míg több baj nem ér
Ármány s vétség miatt.
Négy százados |
A ravatalra: mert belőle, ha
Megéri, nagy király vált volna még.
Utján kövesse harczi tisztelet.
Harsogjon a zene. –
Vegyék föl tetemét. – Ily látomás
Szép a mezőn, de itt szemlélve más.
Menj, lőjenek sort!
(Induló mellett el mind; azután sorlövés hallik.) |