DR. STAUDT GÁBOR
DR. STAUDT GÁBOR
DR. STAUDT GÁBOR (Jobbik): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Ilyen komoly gondolatok után nehéz is megszólalni. (Derültség.) De a téma nagyon fontos, ami előttünk áll, és én legfőképpen a hadigondozottak kérdéséről szeretnék beszélni. Engedjék meg, hogy a többi témában csatlakozzam a jobbikos hozzászólókhoz, illetőleg még fogunk is - Mirkóczki képviselőtársam - hozzászólni.
Azért is szeretnék egy témára fókuszálni, hogy ezzel is a fontosságát kiemeljem a hadigondozottak kérdésének. Egy kicsit előremennék az időben, és nemcsak a jelennel, hanem a múlttal is foglalkoznék, hiszen összefüggnek az 1994. évi XLV. törvény passzusai a múlttal is. Miről is van szó? Annak idején, a háború elvesztése után - a második világháborúra gondolok - sajnálatos módon a hadigondozottak elég gyalázatos helyzetbe kerültek. Olyan helyzetbe, ami példa nélküli volt a hadviselő országok körében. Ez leginkább a Rákosi-rendszernek és a kommunista diktatúrának volt köszönhető, hogy ezt a gyalázatos helyzetet… (Hende Csaba bólogat.) - miniszter úr is bólogat, úgyhogy ebben nincs vita közöttünk -, a kommunizmus ezt a gyalázatos helyzetet előidézte.
Azért emeltem ki, hogy példa nélküli a többi országhoz képest is, hiszen ott is, ahol kommunista országok voltak, azokat az embereket, akik küzdöttek a hazáért, mert ők a hazáért küzdöttek, akik a fronton bármelyik oldalon elestek vagy megsérültek, őket méltányolták annyira, hogy számukra, ha sebesülést szenvedtek, akkor a megfelelő járadékokat folyósították; ha árvát hagytak maguk után, akkor megfelelően gondoskodtak ezekről az emberekről, vagy akár az özvegyeikről is folyamatosan gondoskodtak, függetlenül attól, hogy ki miért és hogyan sérült meg. Magyarországon ez nem így történt. Szokták mondani, hogy kommunistából is a legpiszkosabb fajta jutott Magyarországon a magyar embereknek. Egyébként az a szabályozás és amit a magyar emberekkel és a magyar hadirokkantakkal és hadigondozottakkal tettek, az tökéletesen kifejezi ezt a hozzáállást, a magyar kommunisták hozzáállását a magyar emberekhez.
Visszatérve a pontos tényekhez: ’49-ben a Rákosi-rezsim felszámolta a hadigondozottak szövetségének szervezetrendszerét, munkájukat betiltották, saját pénzből vásárolt székházukat egyébként államosították. Ez akkor nemcsak erre vonatkozott, hanem sajnos minden olyan magántulajdonra is, gyárakra, szövetkezeti, egyesületi tulajdonokra is, amelyek magán- vagy köztulajdonban voltak. És ahogy elmondtam, megvonták ezeket a juttatásokat a rászoruló emberektől.
1990-ben újjáalakult a hadigondozottak szövetsége civil szervezetként, amely felvállalta a hadirokkantak és hadiözvegyek érdekképviseletét. Egyébként 1949-ben még 800 ezer fő volt a hadigondozottak száma; érzékelhetjük, hogy milyen nagy számú honfitársunkat érintett ez a javaslat, és a hozzátartozóik révén még ma is nagyon sok embert érint. Sajnálatos módon 1994-ben, amikor az 1994. évi XLV. törvényt elfogadta az Országgyűlés, akkor nem megfelelően rendezte ezeknek az embereknek a kártérítését. Természetesen sokféle módon lehet ezt rendezni, de a mi véleményünk az, hogy az az egy összegű kifizetés, ami részükre megadatott, nem jelképezte valójában azt, hogy mennyi juttatástól estek ők el. Hiszen annak idején az 1933. évi VII. törvénycikk pontosan meghatározta, hogy mennyi az az összeg, melyek azok a juttatások, amelyek hadirokkantak, hadigondozottak számára járnak. Ez alapján pontosan kiszámolható, hogy amit elvontak ezektől az emberektől, az akár több évtized vonatkozásában is mekkora kiesést jelentett nekik, adott esetben ez reálértékre is átszámolható, és ez alapján az elmaradt jövedelem kiszámolható lett volna. Annak idején az Országgyűlés más módot választott, és egyösszegű, egy ehhez képest jóval alacsonyabb összegű kifizetést teljesítettek részükre.
Nagyon szeretném - vagy lehet, hogy ez most már egyfajta, régmúlt idők rossz döntésein való kesergés, de mindenképpen azon emberek nevében, akiket ez érintett, el szeretném mondani, hogy ezt nem élték meg túl pozitívan, sőt nagyon sokan nagyon rossz szájízzel tapasztalták azt, hogy ilyen módon történt meg az elszámolás. Én pont emiatt egyébként 2012. november 5-én egy határozati javaslatot is beterjesztettem az Országgyűlésnek. Sajnos annak idején a Honvédelmi bizottság nem támogatta ennek a tárgysorozatba vételét. Miniszter úr is ott volt, talán emlékezhet, amikor ezt a vitát ott a bizottságban lefolytattuk. Ott azzal indokolta, ha jól emlékszem, hogy nincs rá megfelelő keret, hogy ezt megtegyük, és hogy az 1994. évi XLV. törvénnyel lezártnak tekinti a kormány ezt a kártérítési folyamatot. De én azért újra erre a problémára felhívnám a figyelmet, és az 1944. december 22-e óta politikai okból megvont juttatásoknak azért jó lenne egy, a valódi elmaradt összeghez jobban igazodó kárpótlását megtenni.
Egyébiránt nagyon fontos az, és azt természetesen üdvözöljük, hogy ebben a javaslatban, amit beterjesztettek elénk, a hadiözvegyeknek nőnek a juttatásai. Ez természetesen jó, és üdvözöljük, miniszter úr, nem is tudnánk mást mondani, de ahogy előttem szóló jobbikos képviselőtársam elmondta, a hadiárvák és hadigondozott családtagok esetében is jó lenne egy ilyen emelést végrehajtani. Tudom, hogy ez általában pénzügyi okokra vezethető vissza - gondolom, miniszter úr majd reagálni fog rá -, de főleg azért, mert a hadiárvák esetében a mindenkori legkisebb nyugdíj 30 százalékáról, tehát 8550 forintról beszélünk, tehát még kisebb összegről, aminek ha az emelését megtesszük, akkor talán ez azért nem kerülne akkora összegbe, amit ne lehetne máshonnan kigazdálkodni.
Úgyhogy ezt a két témát szeretném felvetni, és módosító javaslatot is be fogunk ehhez nyújtani. Tehát szeretnénk, ha módosulna, és a hadiárvák, hadigondozott családtagok esetében is nőne a jelenlegi jogszabályban meghatározott mérték, tehát hogy magasabb juttatásokat kapjanak. Az a 8500 forint havonta nem egy komoly összeg, amit bármennyivel is emeljünk - attól függetlenül, hogy úgy gondolom, akár ezt több nagyságrenddel is meg lehetne tenni -, de már egy kis emelés is azt legalább jelképezi, hogy gondolunk rájuk. Persze tudom, hogy néhány ezer forint lehet, hogy csak a szimbolika szintjén tud megjelenni, de higgye el, miniszter úr, hogy ezeknek az embereknek akár a szimbolikus döntések is nagyon fontosak a pénzügyi döntések mellett. Úgyhogy kérem, ha lehetőség van, akkor támogassák ezeket a módosító javaslatokat, vagy adott esetben saját módosító javaslatokkal ezt a helyzetet próbálják meg rendezni.
Amit viszont itt az elmaradt, kommunizmus alatt megvont juttatásokról mondtam, tisztában vagyok a kormány álláspontjával, persze nagyon örülök, ha ez megváltozott időközben, de miniszter úr, azért ha belegondol abba, hogy nagyon sokan kaptak itt már kártérítést, kárpótlást a magyar államtól, sokszor, sokszorosan is, és nem konkrét olyan elmaradt jövedelmek esetében, amelyek számszerűsíthetően kimutathatóak, hanem egyfajta sérelemdíjként, úgy gondolom, hogy sokkal megalapozottabb ezeknek az embereknek az igénye, akik nem kívánnak mást, annak idején a kilencvenes években sem kívántak mást, mint hogy az ő elmaradt juttatásaikat megkapják. Aztán, hogy ezt reál-értéken… - az lenne egyébként a legtisztességesebb vagy lett volna a legtisztességesebb, ha ez reálértékre átszámítva a megfelelő kamatokkal történik vagy került volna kifizetésre.
(15.50)
De azt kell mondjam, hogy bármilyen megoldás jobb lenne, ha egy kicsit jobban a valós kárhoz igazodna, mint amit 1994-ben meghozott az Országgyűlés. Úgy gondolom, hogy erre azért talán meg lehetne a fedezetet teremteni.
Még egy nagyon fontos dolog, és akkor be is fejezem, tisztelt elnök úr: a határozati javaslatomban az is szerepelt, hogy akik megélték 1992-t, azok esetében az egyenes ági rokonok örökölhessék ezeket a juttatásokat, hiszen nemcsak azoktól az emberektől vette el a kommunista diktatúra ezeket az összegeket, ezeket a juttatásokat, hanem ezáltal az egész családjuktól. Úgyhogy ennek az újragondolására kérném miniszter urat. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a Jobbik soraiban.)
