POKORNI ZOLTÁN
POKORNI ZOLTÁN
POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Ha megengedik, egy idézettel kezdeném: „A zsidókat a vasút elszállította Treblinkába, Auschwitzba vagy bármely más célállomásra, amennyiben a vasúti szállítást kifizették, ennyi és ennyi pfenniget kilométerenként. A díj a háború idején változatlan maradt, a 10 év alatti gyerekek féláron, a 4 év alattiak ingyen utazhattak. A viteldíj egy útra szólt. Az őröknek retúrjegy kellett.
Mivel az, akinek fizetnie kellett, ugyanaz az ügynökség volt, amely elrendelte a vonatokat, tehát a Gestapo, Eichmann irodája, és mivel finanszírozási problémáik voltak, a Reisbahn, a birodalmi vasút beleegyezett a csoportos kedvezmény megadásába. A zsidók deportálása ebből a szempontból tehát úgy zajlott, mint egy kiránduló csoport utaztatása, akik csoportos kedvezményt kapnak, ha megfelelő számban utaznak; a minimum 400 fő.
Ezenfelül, ha a kocsik rendkívüli módon beszennyeződtek, ami ugyebár előfordulhatott, nos, akkor a vasút benyújtott egy kiegészítő számlát. A Közép-európai Utazási Iroda bonyolította ezeknek a tranzakcióknak egy részét, s a jegyek, számlák kiállítását, vagy ha kisebb szállítmányról volt szó, azt az SS intézte.
Az említett utazási iroda ugyanaz volt, amely a megszokott hétköznapi utasokkal is foglalkozott? Pontosan. A Közép-európai Utazási Iroda intézte a zsidók elszállítását a gázkamrákba, a vakációzók szállítását választott üdülőhelyükre, ahogy jött; ugyanaz az iroda, ugyanaz az elintézési mód, a számlákkal, mindennel. Nem volt semmi különbség? Egyáltalán nem. Mindenki úgy végezte ezt a munkát, mint a többit. Mintha a lehető legnormálisabb feladatot hajtotta volna végre.”
2001. április 16-án itt a parlamentben, ebben a Házban emlékeztünk meg a holokauszt áldozatairól. Akik itt voltunk, hallhattuk Mádl Ferenc elnök úr köszöntőjét, Schweitzer József főrabbi vagy akár Áder János házelnök úr beszédét. Emlékszünk arra, hogy a felsőházi teremben, arról a szószékről, ahonnét fél évszázaddal ezelőtt a zsidótörvények meghozatala mellett érveltek szónokok, nos, pontosan arról a helyről hangzott el először ennek a Háznak a történetében, először a Magyar Köztársaság történetében héber nyelven a gyászima, a Kaddis.
Akik ott voltunk, éreztük, tudtuk, hogy itt valami fontos dolog történik. Európa számos országában megemlékeznek a holokausztról, az auschwitzi tábor fölszabadításának januári évfordulóját tüntetve ki ezzel a nappal. Mi három évvel ezelőtt úgy döntöttünk, hogy nem ezt az utat folytatjuk, hanem április 16-át jelöltük ki erre a napra, mert ezen a napon állították föl 1944-ben, az akkori Magyarország területén, Kárpátalján az első gettót.
Nem egy távoli kisváros a világtörténelem zugába száműzve, nem mások ügye a holokauszt, hanem a magyar nemzeti történelem része. Akiket megöltek, magyar emberek voltak. És akik ebben a munkában segédkeztek, nem kevesen, szintén magyarok voltak. Ahogyan egy felnőtt ember, úgy egy felnőtt nép is őszintén szembe kell hogy tudjon nézni a saját hibáival, sőt bűneivel, ahogyan büszke lehet a saját erényeire és dicsőségére is. Ettől leszünk felnőttek.
Azt gondolom, Magyarország ebből a szempontból felnőtt. Nem azért alkottuk meg, vagy nem azért javasoltuk a holokauszt emléknapját, hogy bűntudatot keltsünk a felnövekvő fiatal generációkban, hanem azért, hogy felelősségérzetet. Nincs más reményünk; a technika semmilyen újdonsága, fejleménye nem óv meg bennünket attól, hogy holokauszt vagy ahhoz hasonló népirtás előforduljon. Nincs más reményünk, csak az, ha minden egyes felnövekvő generációban és a saját lelkünkben újraépítjük az egyéni felelősségtudatot és tartást.
Ehhez kívánok magunknak, önöknek néhány másodpercnyi csendet. Ahogyan szédereste az apák parancsa: „Beszéld el fiadnak!”, úgy tegyük ezt meg mi is ezen a héten, a holokauszt emléknapján. Kérem, hogy a fölszólalás után ne tapsoljanak, használják ki azt a néhány másodpercet, ki-ki, hogy végiggondolják saját személyes teendőiket, felelősségüket ebben az ügyben.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Néhány másodperces néma csend a teremben.)
