GÖRGEY GÁBOR
GÖRGEY GÁBOR
GÖRGEY GÁBOR, a nemzeti kulturális örökség minisztere: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselő Úr! Ön fájdalmas kérdést érintett, nagyon rövid kell hogy legyek, tudom, bár erről nagyon sokat tudnék beszélni, nagyon sokat írtam regényeimben és tárcáimban erről a kérdésről. Természetesen az egyszerű, sima válaszom az, hogy nagyon is együtt érzek a sorstársaimmal, hogyne éreznék együtt, és olyan kérdésnek tekintem ezt, ahol az erkölcsi jóvátételnek van nyilvánvalóan elsősorban szerepe. Ezt sem kapták meg tulajdonképpen a sorstársaim, mert az igazság az, hogy rajtam kívül nagyon kevés író vagy közíró írt erről; nem is tudja a társadalom, hogy nemcsak az 1940-es években, '40 és '44 között volt musz - ahogy ön is mondta, mi is így neveztük -, hanem volt a Rákosi-rezsim alatt is.
Valami halvány, pici kis nyugdíjbeli kiegészítést jelentett ez '90 után, ami természetesen nem azonos azzal, amit ön javasol. Nekem az a véleményem, hogy méltó gesztus volna, ha ez a meggyötört társaság, mert nem mindenki élte túl úgy, mint én - az én századomban azalatt az idő alatt, amíg én ott voltam, többen belehaltak azokba a megpróbáltatásokba, aminek ki voltunk téve, tehát én, hogy úgy mondjam, idézőjelben, a "szerencsések" közé tartozom -, tehát ez a meggyötört társaság valóban megérdemelne egy erkölcsi és anyagi kártérítést.
Hogy ennek mi a módja, az nem az én dolgom, vagy én legfeljebb azt tudom mondani, hogy ha én kapok egy labdát, akkor ezt a labdát veszem, visszadobom, és mindenben együttműködöm. De ha ez törvényileg (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) a pénzügyminiszter úr és az igazságügy-miniszter úr közreműködésével valamilyen formát kap (Az elnök ismét csenget.), akkor természetesen én leszek az első, aki ezt támogatja.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiból.)
