DR. SURJÁN LÁSZLÓ
DR. SURJÁN LÁSZLÓ
DR. SURJÁN LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Én most megpróbálok úgy viselkedni, hogy egy parlament plenáris ülésén vagyunk és ott egy törvénytervezetet tárgyalunk. Tehát nem abból indulok ki, hogy esetleg mégsem fogjuk ezt tárgyalni.
Évekkel ezelőtt a Margit-híd közelében lévő egyik élelmiszerüzletet csak lépcsőkön át lehetett megközelíteni, s egy élelmes, a mozgássérültek ügyében elkötelezett ember kezdetleges farámpát helyezett el. Nagy volt az öröm mind a mozgássérültek, mind a babakocsit toló kismamák, fiatalasszonyok számára, akik így be tudtak menni az üzletbe. Nagy volt az öröm egészen addig, amíg a hatóság az engedély nélküli építményt el nem távolította. Az volt az érzésem, hogy most a Népjóléti Minisztérium játssza el ezt a hatóságot. Lehet, hogy kezdetleges farámpával állunk szemben, lehet hogy ez egy félkész törvény, magam is fogok kifogásolni benne számos dolgot, de azt gondolom, hogy ezt a régi, még jóval a rendszerváltás előtti hibát nem kellene megismételnünk most.
(21.00)
Ebben a kis történetben egyébként nagyon sok minden benne van, amiért a magyar társadalomnak szégyenkeznie kell. Olyan egyszerű dolgokra gondolok, mint hogy hány autós áll be a mozgássérülteknek fönntartott parkolókba. És itt most nem forintokról van szó és nem új rámpákról: olyan törvényt kell alkotnunk, amely odahat, hogy megváltozzék az egész kérdéskörre vonatkozó gondolatrendszerünk, hogy a fogyatékkal élő embertársainkra hogyan nézünk, miként nézünk. Ez a legfontosabb kérdés, és ez az, amiért például a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Szövetsége nagyon markánsan kiáll - gondolom, minden frakció megkapta a levelüket -, hogy hozzuk meg a törvényt és tegyük távolabbra mindazt, ami pénzbe kerül, mert nem ez a lényeg, egy egész más frontáttörésről van szó.
Azt gondolom, hogy itt nekünk, a '94-ben megválasztott képviselőknek nehéz tükörbe néznünk, mert méltatlan és tisztességtelen volt az a huzavona, amelynek során ez a törvénytervezet ide került a Ház elé. A beterjesztést, majd a tárgysorozatba-vételt, sürgősséget, napirendre tűzést elutasítók nem átallták érzelmesen mélységes egyetértésükről, részvétükről biztosítani azokat, akikről ez a törvényjavaslat szól.
De, tisztelt képviselőtársaim, beszédem első tétele: fogyatékossággal élő embertársainknak nem részvétünkre, hanem arra van szükségük, hogy mi részt vegyünk az ő életükben, hogy ők részt vehessenek a mi életünkben - tehát nem részvét, hanem részvétel. Soha nem jutunk egyről kettőre ezen a téren, ha nem fogjuk fel: tökéletes ember nincs, nincs senki, akinek valamely képessége ne lenne kevésbé fejlett, mint másoké. Valaminek mindannyian híjával vagyunk - ez az érem egyik oldala. A másik pedig az, hogy a legfogyatékosabb ember is ember, igen sok képessége azonos, sőt, jó néhány fejlettebb az úgynevezett épekéhez képest, tehát semmiképp nem rekeszthetők ki a társadalomból. Nem alamizsnára, nem szociális segélyre, hanem emberi jogaik érvényesítésére van szükségük.
A fogyatékosságot sokan a mássággal azonosítják, és toleranciát sürgetnek. Én másképp szeretném megfogni: a másság helyett az azonosságot hirdetem. Mindannyian fogyatékkal élők vagyunk, csak néhányunknál - az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint a magyar hússzal szemben tíz százalékunknál - ezt könnyen észre lehet venni. Ezt most nem azért mondom, hogy terjesszük ki 10 millió magyarra ennek a törvénynek a hatályát, hanem hogy azt érzékeltessem, mi módon kell azonos talajra helyezkednünk a fogyatékkal élőkkel ahhoz, hogy megváltozzon, alapvetően megváltozzon ez az ország. És ha máskor nem, az emberi élet vége felé mindannyian meg fogjuk tapasztalni, még a képességeikre leggőgösebbek is, hogy egyre több fogyaték jelenik meg az életünkben.
A fogyatékos embernek nem arra van szüksége, hogy a másságát elviseljük, hanem hogy őt gondjával, bajával elfogadjuk annak, aki, azaz embertársunknak. Közismert, hogy Roosevelt elnök tolószékből irányította az Egyesült Államokat. Felesége mondta: egészen egyszerűen úgy bántunk vele, mintha teljesen normális ember lenne, amilyennek látszani akart előttünk.
De még tovább kell menni: a fogyatékos embernek egyes képességei hiányoznak, mások azonban adottak, s mint említettem, fejlettebbek is lehetnek az emberiség átlagánál. Kötelességünk segíteni, hogy ezeket a képességeket a lehető legnagyobb mértékben kifejleszthessék, azaz ne csak annak fogadjuk el a fogyatékost, aki, hanem annak, akivé lehet. Goethe mondta: ha az embert olyannak vesszük, amilyen, tulajdonképpen rosszá tesszük, de ha olyannak vesszük, amilyennek lennie kell, akkor azzá tesszük, amivé lehetne.
Nincs most idő áttekinteni, hogy az emberiség hogy jutott el a fogyatékossággal kapcsolatos mai nézeteihez - bár ez is megérne egy beszédet -, arról azonban szólni kell, hogy a most előttünk fekvő törvénytervezetnek mik voltak az előzményei. Az idő spórolása kedvéért nem említem azokat, amelyekről az előadói beszéd már szólt, de megemlítem, hogy az elmúlt időszakban a legelső változatot a fővárosi gyógypedagógiai igazgatók munkaközössége és az MDF szakkollégiuma közösen írta 1991-ben A fogyatékos emberek védelmére címmel. Egy évvel később az érdekvédő szervezetek javasolták az egészségkárosodott személyek esélyegyenlőségéről szóló törvényt - konkrét normaszöveg rendelkezésre áll. Hallottuk a szabaddemokraták '93-ban benyújtott törvénytervezetét és '94-ben elkészült a korábbi kormánynak egy olyan tervezete, amely harmonizálni kívánta az előző hármat. Ugyanis önmagában mind a három értékes alkotás, de talán egyik sem alkalmas arra a maga teljességében, hogy kezelje a problémát. Az első főleg a fogyatékkal született gyermekek szempontjait tartotta szem előtt, tehát azt a habilitációs folyamatot akarta megoldani, ami itt szükséges. A második rehabilitációs szemléletű volt, a harmadik pedig a kérdés alkotmányos és emberi jogi vonatkozásait hangsúlyozta elsősorban.
Ma is azt vallom, amit akkor, még miniszterként véltem, hogy egy új esélyegyenlőségi törvénynek e szempontok mindegyikét érvényesítenie kell. A kormányváltás után megtorpant a munka, de végül is elkészült egy javaslat, itt van előttünk, és szerintem ez a javaslat alkalmas arra, hogy a parlament megtárgyalja, és kisebb-nagyobb módosításokkal törvényerőre emelje.
Számomra felfoghatatlan, bármit hallottunk - sőt, a józan ész minden szabályával ellenkezik -, hogy ezt a kész anyagot miért nem a kormány terjesztette elénk. Örülök, hogy végül is akadt két olyan képviselő - itt most, azt hiszem, mindegy, hogy kormánypárti vagy nem -, aki beterjesztette a javaslatot, és egy kicsit humorképpen megemlítem, hogy tudomásom szerint másodszor fordul elő a Népjóléti Minisztériummal, hogy egy komplett törvény tervezetét képviselők saját indítványukként adják be. Az előző velem mint miniszterrel fordult elő, és kisgazda képviselők nyújtották be a gyámügyre vonatkozó törvényjavaslatot. Azóta a gyámügy áttekintése fölveti bennem azt a gondolatot, hogy a törvény megfogalmazóinak, illetve az azt benyújtó kisgazda képviselőknek volt igazuk, és jobb lett volna létrehozni azt a gyámügyi igazgatást, amit akkor, '90-91-ben terveztünk - de ez egy másik történet és egy másik vita.
Kicsit humorosan most a szabaddemokraták "kisgazdásodásának" folyamatával állunk szemben, hiszen ugyanaz a jelenség történt és ugyanazzal a minisztériummal. Nagyon remélem viszont, hogy nem ugyanaz lesz a törvénytervezet sorsa, mert a másik még most is ott porosodik valahol a pincében, ezt pedig most valamilyen formában törvényerőre emelhetjük. Azon is elgondolkodhatunk, hogy miért most, késő este és milyen időszakra került ez a tárgyalás, de ezen most már ne akadjunk fönn.
Beszédem következő részében arról akarok szólni, mire is van szüksége a fogyatékos embereknek, majd elemzem, hogy a törvény mennyiben felel meg ezeknek az igényeknek, jogos elvárásoknak, és végül magának a tervezetnek néhány, megítélésem szerint problematikus részére térek ki, és konkrét javaslatokat is teszek.
A fogyatékos emberek igénylik, hogy a róluk való gondolkodást egyetlen politikai csoport se tekintse a maga propagandájának. Hogy ne napi politikai példát mondjak, Horthy Miklós képével megjelent egy fölirat: hadurunkért még csonkán, sebesülve is szívesen harcolunk. Azt hiszem, ehhez a kérdéshez nem szabad így szólni, de idézhetnék egészen más, szélsőbalos megközelítéseket mondjuk az ötvenes-hatvanas évekből. Volt rá tehát valamilyen fajta indíttatás a mindenkori kormány propagandagépezetében, hogy ezt a kérdést - pestiesen szólva - lenyúlják. Ne tegyük ezt, képviselőtársaim, ebben a helyzetben!
(21.10)
Olyan rehabilitációs rendszerre van szükség, amelynek az egyes elemei szervesen, hézagmentesen kapcsolódnak egymáshoz. Itt elég sokat kellene tenni, ezzel a törvénytervezet nem sokat foglalkozik. Az orvosi rehabilitáció nem válhat el a foglalkoztatásitól. Nem állhat elő olyan helyzet, hogy a beteg visszamegy az orvoshoz, és azt mondja: mit tett velem, doktor úr, a kezem munkára már nem, de koldulásra még nem alkalmas!
A rehabilitáció nem valamely hatóság által adott adomány, kegy, hanem szolgáltatás. Ez benne van a törvény szellemében.
Az már kevésbé van benne, hogy még a szolgáltatási szinten is túl lehetne menni: a rehabilitációnak a beteg, az érintett személy nem tárgya, hanem végrehajtója, és az intézményrendszer csak arra szolgál, hogy őt segítse saját magának a rehabilitációs tevékenységében.
A fogyatékkal élőket nem leszázalékolni kell, hanem felmérni, hogy mi az a képességük, aminek a továbbfejlesztésével tulajdonképpen visszakerülhetnek a társadalomba.
Biztosítani kell az érintett bevonását a róluk szóló döntésekbe. Ennek jelei vannak, de megítélésem szerint ez nem tökéletes a szövegben.
Támogatni kell a fogyatékkal élők önsegítő csoportjait és azokat a szervezeteket, amelyek olyan embertársainkkal foglalkoznak, akik ilyen önsegítő csoportok működtetésére éppen a fogyatékból kifolyólag nem képesek. Itt egyházakra és más szervezetekre gondolok.
Biztosítani kell a fogyatékkal élők számára az információhoz való hozzájutást, meg kell adni az esélyt, hogy érvényesíthessék azokat a jogokat, amelyek minden embert megilletnek. A súlyosan fogyatékos ember szabad művelődéshez, oktatáshoz, munkához, kommunikációhoz, közlekedéshez, véleménynyilvánításhoz való joga csak akkor valósulhat meg, ha a társadalom gondoskodik az ő joggyakorlásához szükséges speciális feltételek biztosításáról.
Ennél a pontnál ki szeretnék térni arra, hogy kell-e alkotmánymódosítás a fogyatékos emberek esélyegyenlőségével kapcsolatban. Komoly jelképes jelentőséget lehet tulajdonítani egy ilyen alkotmánymódosításnak, de ugyanakkor, amikor az alkotmány kimondja, hogy minden magyar állampolgárnak joga van azokhoz, amiket az előbb felsoroltam, akkor ebben nem ismer kivételt, tehát a fogyatékosokat is beleérti, ezért nem lényeges kérdés ezen a téren az alkotmánymódosítás. Majd egyszer, ha lesz egy nagy alkotmányozási folyamat, lehet erre tenni egy mondatot, de az egész jogrendszer mai formájában megáll. Volna tehát, ha most nagyon az alkotmány felé terelné valaki a dolgokat, egy pótcselekvés jellege. Minden ilyen mozgás valójában egy felkiáltás, hogy baj van. Baj van, mert nincs meg az esélyegyenlőség. Ismerjük el, hogy ez tényleg így van, és keressünk olyan megoldásokat, hogy az esélyegyenlőség irányába mozduljunk el.
A fogyatékos emberek érdekében születendő törvénynek lényegileg három feladata van. Meg kell akadályozzon minden megkülönböztetést, deklarálnia kell, ki kell jelentenie, meg kell fogalmaznia a fogyatékkal élők esélyegyenlőségéhez szükséges jogokat, és konkrét támogatást kell biztosítania a súlyosan fogyatékos embereknek. Nos hogyan érvényesül ez a törvényben?
A megkülönböztetés tilalma viszonylag kevés teret kap. Itt megint hivatkozhatunk arra, hogy van egy általános megkülönböztetési tilalom a magyar alkotmányban. A 38. § szerintem azért erről szól, de a fogalmazás kicsit nehézkes, a tartalom kissé szegényes, ezen talán lehetne egy módosító indítvánnyal segíteni.
A javaslat gerincét a fogyatékos emberek esélyegyenlősítéséhez szükséges jogok megadása, leírása, megfogalmazása adja. Itt a '93-as törvénytervezet valóban sok szempontból visszaköszön, tehát ez az, amiről beszélek, hogy ezeket a korábbiakat valamilyen formában integrálni kell ahhoz, hogy egy jó törvényt tudjunk alkotni. Ezeket nem is említem, részben már szó esett róluk.
Milyen konkrét támogatást ad a törvény a súlyos fogyatékkal élőknek? Bevezeti ezt a fogyatékossági támogatást, jelen formájában a minimálnyugdíj 80 százalékában.
Most szeretnék problémákat fölvetni, amik a törvényben vannak. Az értelmező rendelkezések meghatározzák a rehabilitáció fogalmát, és ebben szerepel a "foglalkoztatás" szó is, tehát a foglalkoztatási rehabilitáció, de célszerűnek tartanám jobban kiemelni a munka világába való beilleszkedés elősegítését mint ennek az egész folyamatnak a célját.
Persze nem az értelmező rendelkezések között, de mint hiányosságot említem meg - nemcsak a törvény, hanem a mai helyzet hiányosságaként -, hogy rehabilitációs szakemberképzésre volna szükség felső fokon és középfokon egyaránt, de valahol a törvénynek utat kellene nyitni ebbe az irányba is, vagy jelzéseket küldeni.
A javaslat a rehabilitációval kapcsolatos állami feladatok végrehajtására közalapítványt hozna létre. Ha jól értettem, államtitkár úr megkérdőjelezte ezt a gondolatot. Azt hiszem, ez volt az ő fölszólalásának az a pontja, amivel maradéktalanul egyetértettem. Úgy gondolom, más megoldást kell találni. Itt valójában hatósági feladatokkal akar foglalkozni ez a közalapítvány. A jelenlegi leírt szöveg szerint hatósági feladatokat jogi értelemben lehetne éppen közalapítványra bízni, de nem hiszem, hogy ez a legjobb megoldás. Bizonytalanná válik számomra a fellebbezési lehetőség, a másodfok kérdése és sok olyasmi, amit viszont ezen a területen nagyon világosan kell megfogalmazni. Tehát itt most az idő rövid lesz, ezért az az érzésem, hogy a működtetés kérdéseit ki kell emelni a törvényből, és felhatalmazást kell adni a kormánynak arra, hogy terjesszen a parlament elé adott időn belül egy világos törvénytervezetet. Ne menjünk bele a rendelkezésünkre álló időben abba, hogy egy rossz rendszert próbálunk létrehozni! Megítélésem szerint a javaslatnak ez a része a legrosszabb része.
A fogyatékossági támogatás indokolt és szerintem ésszerű mértékű. Ugyanakkor nem teljesen értem a megfogalmazásnak azt a részét, amelyik arról szól, hogy azok nem kapják meg, akik családi pótlékban részesülnek fogyatékosságuk okán. Ez egy elég kemény diszkrimináció lenne, ha így maradna. Miről van szó? Akik 18 éves koruk előtt szerezték fogyatékosságukat, azok rákerülnek életkoruktól függetlenül erre a családipótlék-rendszerre; ez ma 6600 forint. Ha később szerzik ugyanazt a súlyosságú fogyatékosságot, akkor pedig az új törvény előír nekik egy támogatást, amiből a korábbiakat kizárja. Ezt nehezen tudom elfogadni. Ha a számok így maradnának, ahogy vannak, akkor a fogyatékossági támogatás mintegy 60 százalékának felel meg a családi pótlékban részesülők juttatása. Ez egy nagyon nagy különbség. Mivel kellene ezt indokolni, tehát miért van benne a törvényben az, hogy kivéve azokat, akik családi pótlékot kaptak? Ezt a részt felejtsük el! Ráadásul a fogyatékossági támogatás - nagyon helyesen - nem zárja ki egy sikeres rehabilitációból fakadó bérkeresés lehetőségét sem, így tehát az egyik oldalon ezt biztosítjuk, a másik oldalon pedig ennek csak egy töredékét. Azt javaslom, hogy ezt mindenképpen harmonizálni kellene.
Problémásnak látom az országos fogyatékossági tanácsot is. Itt az hangzott el, hogy ez egy tárcaközi bizottság. Összetételét tekintve ez nem tárcaközi bizottság, mert - egyébként nagyon helyesen - számos szervezet delegál tagokat bele. Akkor ez nem tárcaközi bizottság, a tárcaközi bizottságot tárcák alkotják; de úgy van megkonstruálva a létszáma, hogy a mindenkori kormány egyértelműen kézben tartsa a dolgot. Nem biztos, hogy ez helyes, ráadásul hatásköre sincs valójában, hiszen ez egy segítő, véleményező szerv, nyugodtan engedni kellene, hogy az érintettek akarata és véleménye domináljon, és a kormány csak segítse az ő tevékenységüket. Itt egyfajta centralizációs megoldást érzek.
Ugyanez a centralizáció jelenik meg, amikor nem a települési önkormányzatok feladatává teszi a törvény a végrehajtást, hanem egy zavaros jogállású területi fogyatékossági központra épít.
(21.20)
Tehát amit az előbb elmondtam a közalapítványnál, ez vonatkozik a közalapítvány által működtetett központokra is. Jogokat, feladatokat és eszközöket kell az önkormányzatokra bízni ezen a téren is, és akkor az egész dolog működni fog. A jogalkotó tudta ezt, mert például a 12. §-ban a közlekedést, ami nehéz ügy, szépen odatette a megyéknek, de időt adott rá, pénzt nem. Ez így megint egy kicsit nehézkes. Azt gondolom, hogy az egész ország közigazgatási gondolkodása alapjára kell helyezkedni, és igenis az emberekről való közvetlen gondoskodás önkormányzati feladat, és a törvény ezt a feladatot odadelegálhatja a hozzávaló eszközrendszerekkel is.
A javaslat egyébként előírja, hogy készüljön egy országos fogyatékosságügyi program. Maga a gondolat, azt hiszem, nagyon jó, a név nem biztos, hogy szerencsés, de ebbe ne menjünk bele. Az egész program sorsa a törvény leírása szerint ügyetlen, mert nem tudom, hogy miről van szó. A program elkészül, amit ez a majdnem tárcaközi bizottság megcsinál, és beterjeszt a parlamentnek, de nem derül ki, hogy a parlament tudomásul veszi, hogy elkészült, vagy megtárgyalja, vagy megvitatja, vagy módosítja, vagy határozatot hoz, vagy netán újabb törvénybe foglalja, ez az egész dolog nincs elvarrva, csak az van mondva, hogy négy év múlva felül kell vizsgálni, de nem tudom, hogy ki vizsgálja felül, és a felülvizsgálatnak mi lesz az eredménye. Ez kisebb horderejű dolog. Szerintem ezt meg tudjuk oldani egy módosítvánnyal, hogy ez a rész rendben legyen. Természetesen legyen a Magyar Köztársaságnak egy, a fogyatékossággal kapcsolatos programja. Annak a vázlata is le van írva a törvényben, az jól van leírva, de a dolgot próbáljuk úgy elintézni, hogy végül is az Országgyűlés egy határozatban rögzítse, és adjon feladatot a kormánynak.
Elhangzott az, hogy nem lehet tudni, mibe kerül. Nekem van birtokomban olyan, szintén kormánykörökben készült számítás, amely azt mondja, hogy ezt körülbelül 20 milliárddal meg lehet úszni, és ez is valóban szakaszokkal érkezik. Nyilván ez mai árakat jelent. Ugyanakkor azt nem tudom elfogadni, hogy amikor építési hatósági előírásokat hozunk, hogy kell egy épületet felépíteni, annak a költségeit a Magyar Országgyűlésnek és a költségvetésnek kellene állnia. Azt is előírjuk, hogy milyen vastag fal kell legyen egy épületben ahhoz, hogy az tűzbiztos legyen, és ehhez nem adunk költségvetési támogatást, hanem kutya kötelessége mindenkinek megtartani a vonatkozó építési előírásokat. Az más kérdés, hogy a meglévő épületekkel mi a helyzet. De ha a pártok most komolyan vennék a nagy lelkesedésüket a fogyatékosok iránt, és mindegyikük találna olyan, saját pártukhoz közelálló mozgáskorlátozott egyént, aki kerekes széken közlekedik, és jövőre a parlamentben, mondjuk, öt ilyen képviselőtársunk megjelenne, akkor, azt gondolom, nagyon érdekes helyzet állna elő, mert ez az épület is tökéletesen alkalmatlan ennek a kérdésnek a kezelésére. Nagyon biztatom a pártokat, hogy próbáljanak országos listájuk élére állítani egy ilyen embert, és haladjunk ezen a téren egy kicsit előbbre.
Ugyanakkor hiányolok sok mindent. Többet kellene az egész ügy gazdasági vonatkozásaival foglalkozni. Ma az az általános helyzet, hogy a fogyatékos embert a hatóság igyekszik leszázalékolni, rokkantosítani és utána elfelejteni. Fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a fogyatékos, a rehabilitált munkaerő sokkal hatékonyabban dolgozik, mint az úgynevezett ép. Kevesebbet hiányzik, nívósabb a munkája, megbízhatóbb. Rengeteg szociológiai felmérés szól erről. A munkába állítással egész egyszerűen még a minőségi munka javítása is elérhető egy adott munkahelyen. Most azzal késztetjük a munkahelyeket, hogy bizonyos büntetést kell fizetniük, ha egy kvótát nem töltenek ki fogyatékos, rehabilitált munkaerővel.
Az az érzésem, és sok felmérés foglalkozik ezzel, hogy ez nem működik. Ez nem szerencsés, nem jó megoldás. Sokkal drasztikusabb lépéseket kellene tenni. Nem büntetni kell azt a munkaadót, aki nem alkalmaz ilyen embereket. Egyébként úgyis diszkriminációs tilalom van, tehát a jelentkezőknél nem sorolhatja hátrább, hanem jutalmazni kell azokat, akik ilyen munkaerőt alkalmaznak. Mondok konkrétumot: ha a rehabilitált munkaerő nem rehabilitálódik, akkor rokkantnyugdíjba kerül. Ha rokkantnyugdíjba kerül, akkor nincs tb-járulék és nincs szja az ő tevékenysége után. Ha rehabilitációs munkahelyre kerül, rendes fizetést kap, az személyijövedelemadó-köteles, és tb-járulékot fizet. Ne fizessen! Ne fizessen! Ebben a pillanatban óriási érdekeltség támadna a tekintetben, hogy ilyen munkaerőt vegyenek fel a munkahelyek, és ezt az egész büntetősdit, kvótát, minden csodát el lehetne felejteni. Ráadásul a munkahely még forráshoz is jut, amelynek révén alkalmassá tudja tenni a munkahelyet a rehabilitáltak számára.
Tehát azt gondolom, hogy itt ezeket a dolgokat még végig kell gondolni, és lehetne még néhány kiskaput, nagykaput kinyitni. Valójában a törvénytervezetnek ez a legnagyobb problémája, a konkrétumokon kívül, hogy nem teszi érdekeltté a nem fogyatékosokat abban, hogy olyan világot építsenek, amelyben a fogyatékos ember a maga fogyatékossága ellenére élni képes. Kap valamely támaszt a törvénytől ugyan ehhez, de minden ilyen tevékenység kötelező előírásként, a társadalomra rakott teherként jelenik meg a törvényben. Én olyan érdekeltséget szeretnék látni, amely érdekeltté teszi, kifejezetten érdekeltté teszi a munkaadót abban, hogy folyamatosan fogyatékos munkavállalókat alkalmazzon.
Grimm meséjének katonája sok sebe miatt már nem volt használható. Elbocsátásakor megkérdezte a királyt: hát mihez kezdjek, miből éljek? Ez már a te dolgod, felelt a király, s a katona mit tehetett, nekiindult a nagyvilágnak. De a mesében megoldódtak a problémái, bosszút is állt a szívtelen királyon.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az a dolgunk, hogy hozzásegítsük korunk megrokkantjait, fogyatékkal élőit a minél teljesebb emberi élethez. Aki nemcsak előítélet-mentesen, de azonosulva és szeretettel tekint a fogyatékkal élőkre, az előtt csodálatos új dimenziók tárulhatnak fel; megismerheti a teljesebb emberi életet. Korunk kiemelkedő embere, talán szabad így mondanom, korunk egyik velünk élő szentje Jean Vanier. Ő egy védő-óvó bárkát készített a fogyatékkal élőknek, nagyon súlyos értelmi fogyatékosoknak, talált olyan embereket, akik együtt élnek ezekkel az emberekkel, és rádöbbennek, hogy igen, ezek az emberek értelmileg ugyan fogyatékosok, de nagyon sok más képességük, például érzelmeik és szeretetük sokkal magasabb rendű, mint igen sok más, hogy így mondjam, látszólag fogyaték nélkül szaladgáló embertársunknak.
Most az a mi nemes feladatunk, hogy egy más dimenzióban mi is valamifajta bárkát indítsuk útjára. A választási küzdelem olykor már öldöklő pillanataiban lépjünk túl önmagunkon, és legyünk először emberek és csak aztán, ha egyáltalán, politikusok. De legyünk törvényhozók, és indítsunk el egy új korszakot a magyar fogyatékosság történetében! Ez a törvény, hibái ellenére is, alkalmas ennek a folyamatnak a megindítására.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)
