Havas Gyula: Egy régi hajnalom
Egy régi hajnalom zokogva visszajár még,
Ráreszket ablakomra, kinézek réveteg,
Ő kint bolyong a kertben, fehérlő, tiszta árnyék
És hozzám lép szelíden s elönt és illatoz.
Hárfázik, hallgatom. Hagyom, hogy átöleljen,
Ringasson, mint anyám sok ájúlt éjszakán
És elsimúlok benne, mint szűzlány átölelten,
Lehajlok hozzá, mint halvány hold a föld tavához.
Zengőbb, mint most a múlt merengő szordinóján,
Buján hevert a kert, hol álltunk ketten akkor,
Ingben, kibomlott hajjal a mindent áhitó lány,
Búsboldog homlokomra biborló csókot ejtő.
Hős hajnali harangszó harsogva égre rebbent
(Ó, szép piros madár a kert alélt öléből!)
S elpattantak szivünkben a megfeszült erek bent
S jaj, messzi elfutón egy bús vonat zörejlett.
Jó volna már örökkön e hűs hajnalban állni,
E hulló hárfahangok halálos hermelinje
Míg eltemet… Jaj, kár volt a nagy tengerre szállni,
Mely hívóbb s harsogóbb száz szép emlék-pataknál.