A FŐRENDIHÁZI »VITA«
A FŐRENDIHÁZI »VITA«
Ma volt az első komoly ülés a főrendiházban, mely azúttal megelőzte a képviselőházat, tárgyalásra tűzvén ki a felirati javaslatot.
Csöndesen bóbiskáltak a méltóságos urak székeikben, ami nem is csoda, mert álmosító morcsos őszi idő van odakünn. Brr! Az embernek szinte a hideg fut végig a hátán e barátságtalan teremben. Szinte érezzük, hogy ez a temető előszobája.
Mind a régi alakok. Semmi különös, semmi feltűnő. Csak az elnöki székben ül a halálfejű Sennyei helyett a jóképű aggastyán, báró Vay Miklós.
Gyulai Pál olvassa a felirati javaslatot, olyan keserű hangon, mintha restellne őfelségével szóba állani. Üres, de elég lendületes frázisok.
A felolvasás után néma csend következik.
Az elnök fürkésző tekintettel néz szét:
– Kíván valaki a javaslathoz szólani?
Semmi nesz, semmi mozgás. Dehogy kíván, dehogy.
Vay Miklós kétségbeesve integet a szemöldökeivel a szónokhírben álló méltóságok felé.
»Istenem, istenem, csak legalább egy felszólaló akadna, hogy meg legyen mentve a becsület, hogy nyoma legyen a mai tárgyalásnak az annálékban.«
Zichy Nándor grófra hatott az elnök szemöldökmozgatása és könyörgő tekintete. Felállt és elmondott egy »Pesti Napló«-beli vezércikket. (Értem, nem a »Pesti Napló« hasábjait, hanem az Urváry papírkosarát.)
Hogyan szerezte meg a papírkosárból a nemes gróf e gyöngeségben szenvedő cikket, azt csak az utána következő szónok, Somssich Pál tudná megmondani, aki mint somogyi ember, praxist szerezhetett az effélékben.
Igen, a nagy Somssich is felállt, de ő is, mint Zichy, csak azt mondta el, hogy nem kíván semmit se mondani a javaslatról.
S ezzel az általános vita minden izgatottság nélkül véget ért.
Az elnök ekkor így szólt:
– Akik a javaslatot elfogadják, méltóztassanak felállni.
Mind felálltak. És ebben nem volt semmi érdekes.
De ha az elnök azt mondta volna:
»Akik a javaslatot elfogadják, méltóztassanak prüsszenteni« – mind prüsszentett volna. És az legalább mulatságos intermezzo lett volna.
Ezután a részletes tárgyalás következett, mely idő alatt így morfondírozott magában Hunfalvy Pál:
– Haj jaj, a macska féljen, de nem én! Megvillogtatom ma az eszemet. Megmutatom ezeknek a laikusoknak, hogyan kell tömören magvas eszméket csempészni bele egy üres, kongó irományba.
És felállván, a harmadik kikezdésnél egy közbeszúrást javasolt, hogy a pénzügyek javítását »a kormányzat és igazgatás rendszerének egyszerűsítésével is óhajtjuk elérni«.
De Tisza Kálmán nem az az ember, aki azt megengedné (hogy valaki, pláne olyan valaki, akit Pálnak hívnak), előre megkösse a kezeit, minélfogva kijelentette, hogy az eredeti szöveg sokkal jobb.
Az eredeti szöveg tehát megmaradt úgy, ahogy volt. És ezzel véget ért a vita.
Nyugodt lelkiismerettel ment haza mindenki, mert hiszen megmondta Zichy Nándor, hogy:
»Minek a sok beszéd, bekövetkezett már a tettek kora«.
Ezt a mai tárgyalásnál mondta, ahol beszélni kellett volna.
Félek, hogy ahol majd tenni kell, ott megint mond Zichy Nándor valamit.
