A NEMESI ÉS JOBBÁGYI ERDŐK ELKÜLÖNÍTÉSE
A NEMESI ÉS JOBBÁGYI ERDŐK ELKÜLÖNÍTÉSE
Bár már a jobbágy korban is történtek kísérletek a földesúri és jobbágyi erdőhasználat különválasztására, ezek nem jártak eredménnyel. Erre csak a jobbágyfelszabadítás nyújtott lehetőséget.
1848-ban megszűnt az úrbériség, a jobbágy az általa művelt földnek szabad tulajdonosa lett. Az erdőhasználat (faizás) azonban többnyire továbbra is a földesúr erdejében folyt. A kérdést az 1853. március 2-án kibocsátott úrbéri pátens rendezte az erdőnek a földesúr és a volt úrbéresek közötti kötelező elkülönítésével. A szétválasztást a rendelet nyomán felállított úrbéri bíróságok intézték. A legtöbb vita az egy jobbágytelekre eső erdőjárandóság területe körül bontakozott ki. A rendeletben megszabott jobbágytelkenkénti 2–8 magyar hold közötti erdő pontos mértékét annak minősége, valamint az úrbéri faizási gyakorlat befolyásolta (Csizmadia A. 1977: 35). Az 1850-es, 1860-as években zajló perek során községenként megszabták az egy telekre jutó erdő mennyiségét, és külön kimérték a volt úrbéreseknek. Ez rendkívül nagy eltéréseket mutat, Heves megyén belül 2 holdtól 12 holdig terjed. Az elkülönítés során a földesurak az erdők nagyobb részét sajátították ki, csatolták majorsági birtokaikhoz, például a Bükk és a Mátra vidékén az úrbéri erdő területe a határbeli összes erdőnek 5–10%-a, a Börzsönyben 17–36%. Mindezek az erdők nem voltak alkalmasak komoly jövedelmet jelentő és rendszeres hasznot hozó erdőgazdálkodás számára (Petercsák T. 1992: 57–58).
A Székelyföldön a faluközösségek erdőhasználata az 1871. évi arányosítási törvény után megváltozott, a közös erdőhöz való jog itt is összekapcsolódott a szántóföldi birtok nagyságával, ezáltal a föld nélküli és a kis földterülettel rendelkező székely családok tömegét fosztotta meg az erdő használatától (Kádár Zs. 1993: 40–54).
