SZÁD
SZÁD, (szá-d) fn. tt. szád-ot, harm. szr. ~a v ~ja. Tájdivatosan, leginkább a székelyeknél átv. értelmü száj, azaz, állati szájhoz hasonló nyilás v. nyiladék, mely azonban a régieknél is eléfordúl Hordó száda, melyen a bort, pálinkát stb. bele töltik. Palaczk száda. Fazék száda. Hiu száda. Kemencze száda, melyen a tüzelőt, sütnivalót beteszik. Barlang száda, azaz, nyilása. „És hozattaték egy kő és vetteték a veremnek szádára.“ (Bécsi cod. Dániel VI.).
„Ne sovárogj a méz után,
Fulánk van a küpü szádán.“
Fulánk van a küpü szádán.“
Székely népvers.
A Tájszótárban a törzsben száda hibásan van írva; mert a származék: szádol (nem: szádál), és Szabó Dávidnál s Kriza Jánosnál is csak szád; a Bécsi codexben is: a veremnek szádára, holott különben ,szádájára’ volna.
E szónak törzse szá, régi szó, ma megtoldva száj. A d is némi módositó toldalék, mely mint ilyen más szókban is eléfordúl, pl. besze beszéd; belén belénd; csalár csalárd; fai (tyúk) fajd; hugy-ik, és hugy-d-ik, s ebből huddik; de jelenthet eszközt is; amidőn az egész azt tenné; száj eszköz, szájhoz hasonló eszköz.
