klasszicizmus
klasszicizmus főnév -t, -a (régies írva: classicismus is) (csak egyes számban)
1. Általában az ókori görög-római műveltség, irodalom, művészet hatásán alapuló, a klasszikus (I. 1a) művészi eszményt követő szellemi, művészeti irány, amely később új elemeket is magába olvasztott. A klasszicizmust a világosság, a forma egysége, tisztasága, általánosításra törekvő eszményítés, választékos méltóság jellemzi. Ez a klasszicizmus az igazi klasszicizmus, mert teljesen öntudatlan és egyáltalában nem utánzott. (Babits Mihály)
2. (irodalomtudomány) <A XVII–XVIII. sz. folyamán> Nyugat-Európában, a nemesi, udvari művelődés körében kialakult ilyen irodalmi irányzat, mely a mintaképül tekintett klasszikus irodalom műfajait, formáit, szigorú szerkezeti és stílusbeli sajátosságait vette át több-kevesebb önállósággal. A francia, német klasszicizmus. || a. (irodalomtudomány) (Magyar) nemzeti klasszicizmus: a XIX. sz. első felében a reformkorszak politikai és szellemi megújhodásának hatása alatt kivirágzó, nagy tehetségeket (Vörösmarty, Petőfi, Arany stb.) termő irodalmi korszak és irány.
3. (művészettörténet) A XVIII. sz. végén egész Európában elterjedt képzőművészeti és építészeti irányzat, amely az ókori görög és római, valamint a reneszánsz művészet hagyományait és stílusát követte, bizonyos önállósággal.
4. (zene) A XVIII–XIX. sz. fordulóján kialakult zenei irányzat, amelyet a nagy műfajok uralma, a mű egészének tudatos megszerkesztésére, tökéletes egységére való törekvés jellemez. A zenei klasszicizmus Haydn, Mozart és Beethoven művészetében érte el tetőpontját.
