Levél egy fiatalemberhez
Levél egy fiatalemberhez
Kedves öcsém!
Azt hiszed, a „békeidőben” olyan könnyű volt?
Igaz, hogy kilencvenkilencszer könnyebb, mint ma, de akkor is volt egy jó százalék, amely különböző bizonyítványokkal a zsebében, még különbözőbb tehetségekkel lelkében talán jobban küzdött, mint te mégse csüggedt, mégse vesztette el a fejét, mégse nevezte magát szerencsétlennek a sors legundorabb fordulatai közben sem, mert előtte volt a jövendő – mint akár előtted is, szegény kedves öcsém, aki már évek óta hangsúlyozod, hogy csak akkor érdemes élni, ha az élet iskoláját végigjárt, a szenvedéseket és küzdelmeket megtapasztalt „öregeket” egy új Szent Bertalan-éjszakán elmulasztják a földről.
Öregek akkor is voltak, amikor a „béke boldog évei” terjesztették ki szárnyaikat a földre, de nem jutott eszébe az ifjúságnak emiatt zúgolódni.
Nem akart minden valódi küzdelem nélkül, csak tehetségtelen nyomorgás árán belehuppanni meleg, kipárnázott karosszékekbe; eszébe nem jutott a maga szegénysége miatt okolni azt a világot, amelyik egykor körömmel és emberfölötti szorgalommal, sugárzó ésszel és nemzetünket jellemző vasakarattal emelkedett ki a maga szegénységéből. Az állásokat a legbékésebb időben sem vagdalták az álláskeresők fejéhez. Nem hívtak be senkit az utcáról, hogy foglalja el az igazgatói helyet. Várni, iparkodni, verejtékezve dolgozni kellett minden talpalatnyi helyért – és főleg egy percre se elcsüggedni, a legkritikusabb helyzetekben sem.
Róna József szobrászunk havat lapátolt egy bús éjszakán; a főváros mostani legnagyobb restauratőrje sajtügynök volt Berlinben; Cholnoky Viktor nyomdai korrektor; Lányi Pipi szobrocskákat árult az éji dámáknak; e sorok írója könyveket árult, amikor még másképp meg nem élhetett, és sohase lesz többé olyan boldog életében, mint534 akkor volt, amikor, csengős szánon utazva a Kárpátok között, egy-egy falucskában sikerült valamely üzletecskét „csinálni”. Úgy tudom, a fölsoroltak közül egyik se akart mindjárt püspök vagy hivatalfőnök lenni, amikor elvégezte iskoláit, és általában nem csodálkozott azon, hogy milyen nehéz az élet iskolája. Mint szabad pályán lévők, kissé tán le is nézték magukban azokat, akik az úgynevezett „szamárlétrán” kapaszkodtak fölfelé.
Mindennap új ötlettel, új furfanggal, új találékonysággal fölvenni a harcot az életért… elbukni és talpra ugrani… nem ijedni meg a kenyértelenségben bármely becsületes kenyérkeresettől… az intelligencia fölényével nevetni a sors rossz tréfáin, és újra és századszor is nekimenni valamely kitűzött célnak, a megélhetésnek. Ez volt az a nemzedék, kedves öcsém, amelynek helyére egyszerű (és igaz, nagyon kínzó) koplalás útján kívánkozol!
Nincsen olyan helyzet az életben, amely reménytelennek volna mondható – pláne kedves öcsémuram életkorában.
A múlt időkből ne azokról vegyünk példát, akik a kávéházban biliárdozva várták, mikor engedik át nekik helyüket az öregek, hanem az intelligenciának azt a hőskorát nézzük, amely megteremtette és a maga boldogtalanságában, sorscsapások mennydörgései közepette is még tartja a régi Magyarországot, foggal és körömmel, mert kora fiatalsága óta megszokta a csüggedés nélküli küzdelmet.
Nem szabad csüggedni, kedves öcsém, mert elveszett ember az, aki még mindig kávéházi, vicces ötleteken, hiábavaló beszélgetéseken, társaságbeli anekdotákon át kergeti az érvényesülés lehetőségeit. Munka nélkül lenni: rettenetes, de toborozták-e valaha az intelligencia munkásait, mint a kubikosokat? Az ifjú intelligenciának a sorsa nehezebb, mint a régié volt, de ha kiválóságát, helyzetfölényét, életrevalóságát bebizonyíthatja, ha ötletei, elképzelései túlérnek a szokásos mindennapiakon: akkor nyert ügye van még e szörnyeteg életben is.
Az ördög vigye el azt, aki fél az élettől. Ha rákerül a sor, elmegyek újra könyvet árulni, öreg bátyád:
Krúdy Gyula
(1932)535
