Asszony, aki szőlőfürt lett
Asszony, aki szőlőfürt lett
Levél Tokaj képviselőjéhez
Levél Tokaj képviselőjéhez
Vajon a hegyaljai szüretnapok ezernyi gondjai közül nem feledtük a „taposó asszonyt”, akit megint csak elő kell vennünk, talán éppen azért is, mert a modern női foglalkozások között ritkán találkozunk a taposó foglalkozással? És azért se feledkezzünk meg a taposó asszonyról, mert az édes hegyaljai fürt éppen úgy odaillik az asszonyok lábához, mint akár az annyiszor fölajánlott férfiszív.
Ugyan mindenkor van keletje a gömbölyű, görögdinnye bélű menyecskének, lánynak – szüretkor azonban szinte megbecsülhetetlen értéket jelent az a fiatalasszonyka, akinek súlya nem messzire esik a mázsától.
Hetven-, nyolcvan-, sőt kilencvenkilósnak kell lenni annak a menyecskének, akire szőlőfürtöknek megtaposását nyugodt lélekkel rábízhatjuk. Mert nemcsak egy esztendőnk bora, kedve, jóléte függ a menyecske taposásától, mozgékonyságától, hanem sok messzi esztendőnk hangulata is, amikor a borunkat már érdemes üvegbe szűrni, az üveget évszámmal ellátni és kivételes napokon elővenni a sárga homokból.
Nincsen olyan száraz szív, akinek a régi bor kóstolgatásánál eszébe ne ötlene egyszerre a menyecske képe is, aki valaha a hegyoldalban együtt jelent meg a napsugárral az őszi ködön át, és szemérmes lábával taposta szőlőnket… Ejnye, mi is volt a neve a szentemnek? – kérdjük magunkban a pókhálós palack színeiben gyönyörködve. Kati volt a neve. És nem is olyan sok esztendőnek kellett elmúlni, tíznek, húsznak, huszonötnek, hogy elhitessük magunkkal, hogy ő volt a legszebb menyecske, aki valaha szőlőt taposott.
Vigyázzunk tehát ebben az esztendőben is, hogy kivel tapostatjuk termésünket, ha adunk valamit arra, hogy borunk ókorában is kedves530 emlékekkel kedveskedjen, márványfehér női lábak, kagyló rózsaszínéből való női térdek, álombéli lábszárak emlékeivel, amelyek frissen jönnek elő a múlt időkből, amikor majd megint köd üli meg a fák koronáját, megint szüreti nóta hangzik, megint kedvünk kerekednék ringó-rengő női derékot szemlélni a taposókádban.
Asszony nélkül nem sokat ér a legszebb szüret se. Az asszonynak ott kell lenni valahol a szüretnél, mert ízét ő adja a szüretnek, akár a szőlőfürtök megszedésénél, amikor bibliai mozdulattal kuporodnak le a vén tőke mellé, hogy fürteit gyöngéden megszedjék a roskadozó öregnek; akár a régi diófa levelei közül előkanyargó jó szagú füstnél, a szilvafával és venyigével élesztett tűznél, ahol a gulyás és a pörkölt rotyog, hogy a forró lacipecsenye pirosodásáról ne is beszéljünk; de főleg a taposókádnál, ahol egy-egy menyecske száz esztendőre szóló időre adhatja meg a bornak a minőségét…
Az asszonyok vétetik észre a ködre bámuló, elrévülő férfiakkal, hogy a szüretnek, az ősznek mennyi színei, csodálatosságai és nótái vannak. Nincs annál kedvesebb asszonyhang, amely a szüreten szólal meg! Ők még a gyermekek a gondba merült férfiak mellett napjainkban is, mert kacagni, nevetni, az élet apró örömeinek örvendezni valóban ők tudnak a búba esett szőlősgazda mellett. A dörmögő hangú országban az asszonyhang még mindig vidáman csilingel. Megszólalt már a cinke, megérett a fürt, jöhetnek a taposó asszonyok, hogy emlékezetessé tegyék az 1932-iki esztendő borait. Lehet, hogy száz esztendő múlva előveszi egy kéz a pince sarkából az ott alvó 1932-iki palackot.
– A történelem szerint rossz világ volt akkor, de az asszonyok akkor is értettek a szőlőtaposáshoz – mondja majd egy hang az idei termés fölött.
Már csak a száz esztendő múlva jövő ivó kedvéért se feledkezzél meg, Képviselő Barátom, a Tokaj-hegyaljai szüreten a taposó asszonyról.
(1932)531
