232. A hadiszabályzatok fejlődése a birodalmi gyűlés által jóváhagyott Artikelbriefek létrejöttéig
A katonai igazságszolgáltatás több évszázados fejlődési folyamat eredményeként a XVI. századra alakult ki és vált önállóvá. Ez a folyamat azzal a jelentős hadszervezeti átalakulással párhuzamosan ment végbe, melynek során a XII. században felbukkanó zsoldos katonaság fokozatosan felváltotta a korábbi hűbéres lovaghadseregeket. A középkori lovagi hadseregekben önálló, külön bírák gyakorolta hadi bíráskodásra még nem volt szükség. Ezek élén ugyanis általában az uralkodó állt, aki országa legfőbb bírájaként az igazságszolgáltatásnak hadseregében is legfőbb birtokosa volt. Amennyiben nem maga vezette a hűbéresei által kiállított felkelt csapatokat, a bíráskodást általában főkapitányára (Feldmarschall) vagy egy-egy kijelölt hadvezérére ruházta át, miként a polgári élet területén is fokozatosan tehermentesítette magát a törvénykezés mindennapi feladatától. A hadseregben alkalmazott jogszolgáltatás alapjául az ország rendes törvényei szolgáltak; ebben a korszakban a katonák vétkeit illetően is a mindenkori törvények szerint szabták ki a büntetéseket. A katonai igazságszolgáltatás nem vált el az ország rendes bíráskodásától, a lovagok által elkövetett kihágások pedig nem minősültek kifejezetten katonai bűntetteknek, hiszen azokról az ország törvényei és nem önálló hadiszabályzatok rendelkeztek.
A XII-XIII. századtól kezdve fokozatosan jelentős változások mentek végbe. A hűbéresek által kiállított haderő ugyanis már nem volt elegendő nagyobb hadjáratok lefolytatására, s ennek következtében egyre gyakrabban kezdtek alkalmazni zsoldos csapatokat. Ugyanakkor a XIV. századtól egyes tehetősebb városállamok és uralkodók hasonlóképpen zsoldosokat fogadtak fel védelmük biztosítására. Az így megnövekedett létszámú seregekben, melyek egyre hosszabb és hosszabb hadjáratokban vettek részt, a fegyelem fenntartása már jelentős nehézségekbe ütközött. A hadseregen belüli és a tábori rend megőrzése érdekében ezért olyan szabályzatok és rendtartások kibocsátására volt szükség, melyek egy-egy hadjárat alkalmával rendelkeztek a katonák által elkövetett vétségek méltó megbüntetéséről. A legkorábbi ilyen, az utókorra maradt tábori hadirendtartást 1158-ban I. Barbarossa Frigyes császár bocsátotta ki Bresciában a Milánó ellen indított hadjárat kezdetén. Frigyes császár lex pacis castrensis-e ténylegesen mégsem tekinthető modern értelemben vett hadi-szabályzatnak, hiszen nem kifejezetten katonai rendelkezéseket tartalmazott, hanem pusztán a tábori együttélés normáit fektette le, elősegítve ezáltal a viszálykodások megszüntetését is. A rendtartás egyes pontjai pedig – miként azt Erich Sauber kimutatta – korábbi, úgynevezett Landfriedekre (többek közt az 1003. évi mainzira 24és az 1083. évi kölnire), illetve egyéb német birodalmi törvénycikkekre vezethetők vissza.
Barbarossa Frigyes császár haditörvénye azon szabályzatok kiindulópontjának tekinthető, melyek fejlődése a XVI. század elejére az első, már kezdetleges szolgálati szabályzatokként felfogható Artikelbriefek kialakulásához vezetett. A különféle rendtartások mellett, melyek az önálló katonai igazságszolgáltatás kialakulásáig a katonáskodó személyek feletti ítélkezés legfőbb tanúságai, még számos egyéb forrástípus tartalmaz olyan rendelkezéseket, melyek később – természetesen nem feltétlenül közvetlen hatásra – az Artikelbriefek egy-egy passzusává váltak. Az alábbiakban tehát a hadiszabályzatok fejlődését, s ezek tükrében a katonák feletti bíráskodás korai történetét, továbbá az önálló hadi bíráskodás kialakulásának folyamatát igyekszem bemutatni, külön hangsúlyozva, hogy az alább felsorolandó szabályzatokat nem tekinthetjük a koraújkori Artikelbriefek közvetlen előképeinek, hiszen azok egészen más politikai, társadalmi és hadszervezeti viszonyok között jöttek létre.
Már az 1158. évi császári hadirendtartás esetében kimutatható az úgynevezett Landfriedek jelentős hatása, s ugyanezt tapasztalhatjuk a későbbi szabályzatok esetében is. Azaz „az első haditörvények lényegében a Landfriedek speciális formái” voltak. A Landfriedeken kívül egyes városi statútumokban bukkanhatunk olyan tilalmakra, melyek azután ugyancsak részeivé váltak a későbbi szabályzatoknak. 1276-ban Augsburgban például szigorúan kimondták, senki sem tarthat ledér hölgyeket és nem űzhet becstelen játékokat. Ez a tilalom később egyre gyakrabban tűnik fel a hadiszabályzatok szövegében, s a XVI. századra teljesen általánosan bevett artikulussá válik. Hasonlóan hatással voltak a katonai rendtartások fejlődésére a német városok, illetve városszövetségek zsoldos-szerződései (Soldverträge) is. A jelentősebb birodalmi városok ugyanis már a XIII. század óta zsoldos gyalogosokat és lovasokat fogadtak fel, akik városaik védelmét biztosították és kisebb hadjáratok megvívására is alkalmasak voltak. A városok velük különleges szerződésekre léptek, melyekben a zsoldosok kötelezték magukat a városnak és kapitányuknak való engedelmességre. A felfogadott katonák gyakran – mint például 1356-ban Nürnberg városának lovas zsoldosai – esküjükkel is megerősítették, hogy a várost és polgárait hűen szolgálják, a vezetésükre rendelt tiszteknek pedig engedelmeskednek. Sőt 1388-ban az éppen 25meginduló hadjárat alkalmával a rajnai–sváb városszövetség már külön hadi-szabályzatot (Feldordnung) bocsátott ki zsoldosai számára, mely számos tilalma mellett a szállások készítéséről és a vonulás rendjéről, valamint a tábori őrszolgálatról is rendelkezett. A nürnbergi zsoldos-szerződéshez hasonlóan a katonákat ezúttal is esküvel kötelezték a feltétlen engedelmességre. A hűségeskü (Treueid) letételét azért szükséges külön hangsúlyozni, mert az később az Artikelbriefek egyik meghatározó elemévé fejlődött és a koraújkori zsoldoshadseregek megszilárdult felfogadási „ceremóniájának” alapvető részévé vált.
A XIV. század második felében a városi zsoldos-szerződések és hadiszabály-zatok mellett egyre gyakrabban bukkannak fel az 1158. évihez hasonló uralkodói vagy birodalmi tábori és hadirendtartások. 1386-ban II. Richárd király Angliában már külön paragrafusokba szedett haditörvényt bocsátott ki, mely – amellett, hogy csaknem kizárólag katonai jellegű előírásokat (az engedelmesség megtartása, az őrszolgálat elhanyagolásának szigorú büntetése, a csapatok elhagyásának tilalma stb.) tartalmazott – már szerkezetében is előremutatott a későbbi „artikuluslevelek” felé. A híres svájci gyalogság legjelentősebb szabályzatát, az úgynevezett Sem-pacher Briefet néhány évvel II. Richárd szabályzatát követően, 1393-ban Zürichben adták ki. A szabályzat – melynek bővítésére csak a XV. század második felében, a burgundiai háborúk idején került sor – hasonlóan a birodalmi városok zsoldos-szerződéseihez ugyancsak esküvel kötelezte a katonákat a meglehetősen szigorú tilalmak betartására. A svájci hadirendtartás néhány paragrafusa már egyértelműen azt bizonyítja számunkra, hogy a XIV. század második felétől kezdve egyre nagyobb szükség volt újabb és újabb, immáron kimondottan katonai jellegű szabályzatok megszerkesztésére. A Sempacher Brief (és a későbbi svájci rendtartások) szerint ugyanis minden katonának joga volt arra, hogy a hadjárat befejeztével saját otthoni bírái a hazai törvények szerint ítélkezzenek felette. Ennek a gyakorlatnak – mely alapjaiban eltért a későbbi Landsknecht-katonaság bíráskodási szokásaitól – számos rendkívül hátrányos következménye volt. Egyrészt a hadjárat utáni törvénykezés sohasem lehetett igazán hatásos, másrészt a katonai jogszolgáltatás tekintetében a szabályzat jelentősen korlátozta a hadsereg egységét. Az eltérő hazai jogszokások következményeként ugyanis egy-egy bűntettet más-más helyeken különféleképpen ítélhettek meg. Ez pedig éppen annak az egységességnek a megbontását eredményezte, melyet az egyre jelentősebbé váló zsoldosseregek igényeltek.
26A katonai rendtartások fejlődése igazán rohamos léptekben a XV. század elejétől indult meg. A hosszabbodó hadjáratok és a zsoldos csapatok egyre elterjedtebb alkalmazása ugyanis már kifejezetten szükségessé tette, hogy a tábori fegyelem fenntartásának biztosítására különféle szabályzatokat bocsássanak ki. Az 1420–1430-as évek huszita háborúiban a haditörvények már nélkülözhetetlenek voltak a katonai fegyelem megőrzése érdekében. A birodalmi csapatok ugyanis ekkor kényszerültek első ízben arra, hogy jelentősebb ideig együtt maradjanak. Ugyanez elmondható magáról a huszita seregről is, melynek híres szekérvár csatarendje szintén különös rendet és fegyelmet követelt. A hosszú idejű táborozások rendjének megtartása céljából dolgozták ki a XV. század első felének két legjelentősebb szabályzatát: Jan Žižka 1423. évi rendtartását és az 1431. évi nürnbergi birodalmi gyűlés haditörvényét.
Az 1423. évi huszita rendtartás kifejezetten katonai fegyelmi szabályzat (Diszip-linarordnung) jellegét öltötte. Tizenkét artikulusa közül öt (1–3., 5–6.) ugyanis a harcban, a vonulás során, illetve az őrszolgálatban betartandó fegyelemről rendel-kezett. Ezek közül kettő pedig szinte már-már idegennek tekinthető a középkori hadügy fejlődésében. Az ötödik pont kimondta, hogy a menetelés megkezdése előtt a katonák rendben álljanak fel (minden csapat a saját zászlaja alatt), és ekkor nekik adják meg a jelszót. A következő artikulus pedig előírta a gondatlanságból és mulasztásból keletkező károk okozóinak szigorú büntetését, mind a közkatonák, mind a tisztek esetében. A jelszó kiadása és a mulasztások elkövetőinek megbüntetése – melyek kifejezetten katonai jellegű rendelkezésekként foghatók fel – a korszak többi szabályzatában még nem bukkan fel, de a XVI–XVII. századi rendtartásoknak majd fontos elemévé válik.
Az 1431. évi birodalmi hadirendtartás (Heeresordnung) – miként annak idején I. Frigyes császár tábori rendtartása – korábbi törvénycikkek alapján készülhetett. Ennek ellenére bizonyos részeit már kifejezetten katonai jellegűnek tarthatjuk. A rendtartás – miként korábban a városok zsoldos-szerződései – külön szólt a kapitányoknak való engedelmesség kötelezettségéről, mely a katonai fegyelem megőrzése szempontjából az egyik (sőt talán a legfontosabb) alapelvnek tekinthető. Erich Sauber éppen ebből a szempontból tulajdonít az 1431. évi rendtartásnak különös jelentőséget, hangsúlyozva, hogy „minden katonai rendtartás alapja az engedelmesség kötelezettsége” volt.
27A XV. század második feléből ugyancsak rendelkezünk néhány meghatározó jelentőségű szabályzattal. Hodetini Hayek rendtartása, melynek datálása körül hosszú viták folytak, számos elődjéhez hasonlóan pusztán egyetlen hadjárat időtartamára volt érvényes. Az engedelmesség kötelezettségét azonban ez a rendtartás még az 1431. évi szabályzatnál is részletesebben rendelte el: senki sem állhat ellen felettesének és sem szóval, sem tettel nem bántalmazhatja. Merész Károly herceg 1473-ban kibocsátott részletes burgundiai hadirendtartása szintén mérföldkőnek tekinthető a haditörvénykezés fejlődésében. Ez ugyanis az első olyan szabályzat, melyet már egy – ugyan még a feudális struktúrán alapuló – állandó jellegű zsoldoshadsereg számára bocsátottak ki. Annak ellenére, hogy az első Artikelbriefek egyik legnevezetesebbikét a jelentős burgundiai kapcsolatokkal rendelkező I. Miksa császár adta ki 1508-ban, Merész Károly rendtartásának hatását mind Wilhelm Erben, mind legutóbb Hans-Michael Möller egyértelműen tagadta, arra hivatkozva, hogy a két szabályzat egészen más hadszervezeti formák között jött létre. Mindezek ellenére megfontolandónak vélem, hogy I. Miksa, aki 1473-ban III. Frigyes kíséretében tartózkodva Károly hercegtől ajándékba kapta a híres rendtartást, és aki később császárként maga is elismerte a burgundiai államszervezet jelentőségét, szinte semmit sem kamatoztatott volna a későközépkor egyik legjelentősebb hadiszabályzatából. A burgundiai hatás meglétének igazolása vagy elvetése és a kérdés végső megválaszolása az osztrák hadtörténetírás feladata lesz.
A XVI. századi Artikelbriefek közvetlen előzményei a megelőző évszázad birodalmi gyűléseinek határozataiban keresendők. A Reichstag 1426-tól kezdődően ugyanis először a husziták, majd a törökök elleni háborúk előkészítésekor, olyan 28rendelkezéseket hozott, melyek a XVI. század elején az Artikelbriefek egyes passzusaivá váltak. Lényegében olyan végzéseket, illetve tábori és hadirendtartásokat (Feld- oder Heeresordnungen) bocsátottak ki, melyekben a birodalmi csapatok fegyelmének biztosítása érdekében a katonák leggyakoribb vétkeire büntetéseket állapítottak meg. Ezek mellett valószínűleg néhány XV. századi városi zsoldos-szerződés is konkrét hatással lehetett az Artikelbriefek kialakulására, valamint egy-egy úgynevezett Bestallung (Bestellbrief) is, melyekben kapitányok kaptak megbízást bizonyos számú zsoldos felfogadására.
A birodalmi gyűléseken megszerkesztett hadiszabályzatok annak ellenére, hogy formájukban és tartalmukban már igen közel álltak az Artikelbriefekhez, egy lényeges elemben még eltértek azoktól. Wilhelm Beck meghatározása szerint ugyanis az Artikelbriefek alapvető kritériuma, hogy a rendtartások a hűségesküvel (Treueid) – melynek alkalmazását a városi zsoldos-szerződéseknél külön kiemeltük – egységes egészet alkossanak. Erre az első példákat a XV. század végéről ismerjük, maga az Artikelbrief elnevezés azonban első alkalommal csak 1519-ben a sváb szövetség Württemberg ellen indított hadjáratának úgynevezett Kriegsvorbereitungjában bukkan fel.
Az Artikelbriefek XV. század végi megjelenése szorosan összefüggött azzal a jelentős hadszervezeti reformmal, melyet a század utolsó két évtizedétől kezdve
I. Miksa császár valósított meg. Noha Miksa császár reformja a hadügy szinte minden területét érintette, annak legfontosabb eleme az úgynevezett Landsknecht-katonaság megszervezése volt. Az új gyalogos zsoldosság felállítása, mely 1490-ben I. Miksa magyarországi hadjáratában is szerepet vállalt, a császárt a katonai szabályzatok terén is újításokra késztette. Az új, változó létszámú zászlóaljakba (Fähnlein), illetve később ezredekbe (Regiment) szerveződő gyalogság hadrendjének és fegyelmének biztosítására születtek meg az első Artikelbriefek. A Landsknechtek toborzását mustrájuk követte, melynek befejeztével a zsoldosok letették az esküt az előttük felolvasott artikulusokra, azaz betartandó kötelességeikre. A hűségeskü a Landsknechtek szabályzataiban vált általánosan a rendtartások meghatározó részévé és egyben a fegyelem megőrzésének alapjává, mely az Artikelbriefek létrejöttét jelentette.
I. Miksa 1508. évi Artikelbriefje – miként azt Wilhelm Erben helyesen megállapította – pusztán egy azon szabályzatok közül, melyek az újonnan felfogadott zsoldosoknak 29a rend és a fegyelem betartása érdekében előírásokat kívántak adni. Bár ekként nem tekinthetjük a további fejlődés kiindulópontjának, mégis érdemes néhány szóban utalni előzményeire és jellegére, mintegy a XV. század végén és a következő század elején keletkezett új típusú szabályzatoknak mintájául állítva.
A császári Artikelbrief három jól elkülöníthető részből állt. Az Artikelbriefek nélkülözhetetlen elemét és alapját, a hűségesküt egy mezei rendtartás (Feldordnung) tisztán katonai vonatkozású része követte, melyet végül a legkorábbi rendtartások szövegére emlékeztető általános rész zárt. Míg az eskü jellege a régi német zsoldoseskük egyes elemeit egyesítette a svájci katonaság esküinek bizonyos sajátosságaival, addig a második és harmadik rész az 1500. évi augsburgi birodalmi és az esslingeni sváb szövetségi gyűlés, mindenekelőtt azonban az 1507. évi konstanzi Reichstag végzésein alapult.
Az 1508. évi császári szabályzatot – melyet a birodalmi rendek sohasem emeltek általános érvényre – a XVI. század húszas éveinek közepén már azok az újabbak váltották fel, melyek később – ha számos változtatással is – irányadóak lettek az egész német gyalogság számára kialakítandó egységes és a rendek által is megerősített artikulusok létrehozásában. Ezek közül az egyik azon gyalogosok Artikelbriefje volt, akiket 1527-ben I. Ferdinánd magyarországi uralmának biztosítására, valamint a török hódítók visszaszorítására fogadott fel. A harmincas évek háborús viszonyai újabb lendületet adtak az artikulusok tökéletesedésének. 1532-ben a birodalom Bécs védelme kapcsán korábbi Artikelbriefekből szerkesztett egy új változatot a Friedrich Graf von Fürstenberg főkapitány alatt szolgáló két ezred számára. 1566 tavaszán ugyancsak készült egy rendtartás a török ellen induló német gyalogság részére, melynek azért volt különös jelentősége, mert az 1570. évi birodalmi gyűlésen a rendek 30által elfogadott „Articul auf die Teutsche FußKnechte”-nek közvetlen mintájául szolgált. A két szabályzat közötti kapcsolatot Lazarus von Schwendi személyében kell keresnünk. Schwendi – aki korának egyik legjelentősebb hadvezére és hadtudósa volt – 1564 és 1568 között a magyar hadszíntéren tartózkodott, így szinte bizonyos, hogy ismerte az I. Szülejmán szultán utolsó hadjáratának esztendejében kibocsátott Artikelbriefet, melyet azután felhasznált a német gyalogság 74 pontból álló és a birodalom által elfogadott általános szabályzatának előkészítésekor. 1568 júniusában, amikor a felső-magyarországi hadügy irányítását végleg átadta utódjának, Hans Ruebernek és a katonai szolgálattól Bécsbe vonult vissza, a császárhoz intézett javaslatában külön kiemelte, hogy a királyi Magyarországon kívül „nem kevésbé szükséges, hogy császári felségtek más királyságaiban, hercegségeiben és országaiban is jó hadirendtartást készíttessen”.
Az 1570. évi speyeri birodalmi gyűlés a gyalogosok mellett a lovasság számára is külön szabályzatot hagyott jóvá, melyet a külföldi irodalom általában Reiter-bestallungnak, néha pedig Reiterrechtnek vagy Reiterartikelbriefnek nevez. A Reiterbestallung létrejötte eltért a gyalogság Artikelbriefjei esetében az előbbiekben felvázolt folyamattól. Ennek előzményeként ugyanis nem korábbi rendtartások és esküszövegek, hanem – már a gyalogság szabályzatai kapcsán is említett – Bestal-lungok tekinthetők, melyeket az uralkodók vagy a fejedelmek, néha pedig a rendek adtak ki egy-egy tapasztalt kapitány számára, gyalogos vagy lovas csapatok felfogadása céljából. Lényegében zsoldba fogadási szerződések voltak, melyek a kiállítandó katonák létszáma, fegyverzete és javadalmazása mellett – elsősorban a lovasság esetében – gyakran a fegyelem megtartásának módjáról is rendelkeztek. A lovasság hadiszabályzatainak más irányú fejlődésére a Bestallungok különös jelentősége mellett egy másik körülmény is nagy hatással volt. A XVI. századi német lovasság – középkori elődjéhez hasonlóan – alapvetően továbbra is arisztokratikus alapokon épült fel, azaz tagjai szinte kivétel nélkül katonáskodó nemesek voltak. Őket viszont nehezen lehetett a más társadalmi rétegekre épülő gyalogságnál újonnan bevezetett Artikelbriefek rendelkezéseire felesketni, elsősorban nemesi és rendi 31kiváltságaikra való tekintettel. Így a lovas esküjét felfogadójának (illetve a hadsereg parancsnokának) tette le, de nem az Artikelbriefek, hanem a kapitányi Bestallung szövegére. Természetesen ezek a Bestallungok is fokozatosan tökéletesedtek – elsősorban a birodalom frank területein az 1560-as években végbement hadszervezeti újításoknak köszönhetően –, mely végül azt eredményezte, hogy fokozatosan átvették azt a szerepet, melyet a gyalogságnál az Artikelbriefek töltöttek be. 1570-ben pedig – mindenekelőtt Lazarus von Schwendi hathatós közreműködésével – a rendek immáron a lovasság új szabályzatát is birodalmi érvényűnek deklarálták.
A birodalmi rendek jóváhagyása mégsem jelentette azt, hogy a régi Arti-kelbriefek teljességgel érvényüket vesztették. A német gyalogosok és lovasok egységes szabályzatának rendi szentesítése, majd nem utolsósorban 1571-ben Mainzban, utóbb pedig éppen Schwendi 1593-ban megjelent nevezetes Kriegs Diskursában való kiadása, jelentősen felgyorsította azt a folyamatot, mely a hadiszabályzatok további egységesedéséhez, illetve az állandó hadsereg kialakulásával a katonai büntetőtörvénykönyv megszületéséhez vezetett. Már Fronsperger, majd Kirchhof is hangsúlyozta azonban, hogy az Artikelbriefeknek nem kell feltétlenül egyetlen mintát követniük, sőt szükség esetén azokat újabb passzusokkal lehet bővíteni. Ennek tulajdonítható, hogy számos magyarországi végvár német őrsége még a XVII. században is korábbi, többnyire az 1527-ben vagy 1532-ben szerkesztett, illetve Fronspergernél közzétett rendtartások valamelyikét alkalmazta szolgálati szabályzatként, jóllehet Hans Rueber főkapitány már 1577-ben szorgalmazta a birodalmi rendek által elfogadott és nyomtatásban is hozzáférhető Reiterrecht egységes bevezetését.
A hosszú török háború (1593–1606) kezdetére jelentős változás ment végbe a mind a gyalogos, mind a lovas zsoldos katonaság, valamint kapitányaik felfogadásának 32és élelemmel való ellátásának gyakorlatában. Az újítások megkövetelték az 1570-ben kibocsátott szabályzatok átdolgozását. Az 1594. évi török támadás azonban meghiúsította az erre irányuló törekvéseket. Minekutána nem nyílt lehetőség az oszmánok ellen bevetendő ezredek toborzásának elhalasztására, az 1594 januárjában és februárjában felfogadott regimentek még a speyeri birodalmi gyűlésen jóváhagyott „Articuls Brief”-re, illetve Reiterbestallungra tettek fogadalmat. Közben Rudolf császár a birodalmi rendekhez külön bizottságot küldött ki az új szabályzatokkal kapcsolatos kérdések megvitatására, mely végül kénytelen volt megállapítani, hogy jóllehet békésebb időben mindenképpen szükség lenne bizonyos újítások bevezetésére, a háborús események miatt ezek kidolgozására pillanatnyilag semmi remény. Új szabályzatok hiányában ezért az 1570-ben elfogadott rendtartások újabb kiadását tanácsolták. 1595-ben a sváb kerület által felfogadott gyalogosok ekként a speyeri birodalmi gyűlésen szentesített Artikelbrieffel csaknem teljesen megegyező szabályzat előírásainak megfelelően tartoztak szolgálni.
1598-ban a császár és a központi katonai vezetés többszöri szorgalmazására újra napirendre került a kérdés a Regensburgban tartott birodalmi gyűlésen. A rendek úgy vélekedtek, hogy számos nem részletezett okból kifolyólag időlegesen továbbra is az 1570. évi rendtartásokat kell irányadónak tekinteni, de nélkülözhetetlen, hogy az elmúlt esztendők tapasztalataira és mindenekelőtt a fizetéssel, valamint az élelmezéssel kapcsolatban felmerült problémákra építve új szabályzatokat dolgozzanak ki. A birodalmi gyűlésen részt vevő Mátyás főherceg – támogatva a rendek javaslatát – ezért azt tanácsolta uralkodójának, hogy minden császári és birodalmi ezred egységesen a császár által kiadott, illetve kiadandó artikulusokra tegyen fogadalmat, és a katonák felfogadása mindenütt ennek megfelelően történjék.
A „tizenötéves háború” alatt végül mégsem születettek jelentősen megreformált, új szabályzatok, jóllehet 1597–1598-ban néhány német ezred gyalogosai már a Schwendi-féle szabályzat 81 pontból álló kiegészített változatára esküdtek fel. A „harmincéves háború” (1618–1648) időszakában sem történt meghatározó változás a gyalogosok hadiszabályzatainak fejlődésében. Artikelbriefjüket 1642-ben III. Ferdinánd immáron többszöri alkalommal adta ki, melyet azután I. Lipót császár 1665-ben néhány passzusban korrigálva és kibővítve ismételten kihirdetett. Ezek az Artikelbriefek viszont nagyjából megegyeztek a hosszú török háborúban már alkalmazott azon szabályzatokkal, melyek pusztán féltucatnyi artikulussal bővítették az 1570. évi passzusokat. A Reiterbestallungból ellenben 1617-ben a lovasság artikulusait 33különválasztották, kialakítván a tényleges Reiterartikelbriefet, az úgynevezett Wallenstein-féle Reiterrechtet, mely azonban továbbra is a Lazarus von Schwendi idejében kidolgozott alapokra építkezett. Kisebb változtatásoktól és pótlásoktól eltekintve ezek a szabályzatok a birodalmi gyalogos és lovas katonaság számára egészen 1673-ig érvényben maradtak, midőn I. Lipót császár először tett kísérletet arra, hogy fegyvernemtől függetlenül az egész császári hadsereg számára egységes (már nem Artikelbriefnek, hanem Kriegsartikelnek nevezett) hadiszabályzatot bocsásson ki.