Deák Ferencz: Én azon ösvényen indulok, melyet gr. Dessewffy Emil úr megemlített, hogy parlamentáris szokás és általában minden tanácskozás természete, hogy akkor, midőn vannak eltérő különvélemények, azok előbb vétessenek föl, s az ily szavazásnál lehetetlen két egymástól eltérő munkát együtt s egyszerre szavazásra kitűzni, hanem csupán csak egyet, melyre «igen»-nel vagy «nem»-mel lehet felelni. Így tekintem a kitüzött kérdést a különvéleményre nézve, melyre «nem»-mel szavaztam, s midőn így szavaztam, azzal egyszersmind nem mondottam ki azt, hogy az albizottság javaslatát egész kiterjedésében elfogadom, mert ha azon következtetést vonnák a szavazatból, hogy az, ki az egyiket el nem fogadta, elfogadta a másikat, valószinűleg a többség az lett volna, hogy egyiket sem fogadjuk el, mert sem a különvéleményt a mint van, sem az albizottság javaslatát nem fogadhatnám el egész kiterjedésében. Péld. én nem látom szükségesnek, hogy §-ról §-ra revideáljuk az ausztriai codexet, de azt szükségesnek látom, hogy a tanácskozmány minden tagjának, kinek reservátája volt, hogy az albizottság munkáját elfogadja némely módosításokkal, joga legyen azokat megmondani. Különösen az özvegyi jogra nézve nem tartok az ausztriai törvénynyel, mert ez a jog philosophiájával is határozottan ellenkezik. Ott, hol végrendelet nincs, a successio ab intestato áll be. A törvény mi elvből indul ki, maga a római törvény s az észjog szerint? Azon elvből indul ki, hogy végrendelet nélkül azé legyen az örökség, kire nézve föl lehet tenni, hogy a végrendelkező annak hagyta volna az örökséget. Általános szabályt e részben nem lehetett hozni, s természetes, hogy az apa után örököl a gyermek, azért, mert a szeretet kötelékénél fogva ez áll legközelebb hozzá, viszont a gyermek után örököl az atya, s ennek nemlétében az oldalágú rokonok, mert ezek is a szeretet kötelékénél fogva közelebb állanak hozzá, mint más idegenek, mert propinquitas sanguinis van közöttük. Ezen elvet eltévesztette az özvegyekre nézve az ausztriai törvény, mert például, ha valaki gyermektelenül elhal s özvegyet hagy maga után, mi természetesb, az-e, hogy utána özvegye vagy oldalágú rokonai örököljenek? Bizonyosan az özvegy áll közelebb hozzá, s így őt illeti az öröklés, mert a feleség a propinquitas amorisnál fogva közelebb áll az 347elhunythoz, mint az oldalágú rokonok. S mivel fizeti ki a német az özvegyet? Egy negyedrészt ad neki, a többit elviszik az oldalági rokonok. Ezt nem tartom igazságosnak; s e részben a magyar törvény, mely azt mondja, hogy az özvegy tartásáról, lakásáról, kiházasításáról kell gondoskodni, sokkal igazságosabb, méltányosabb és czélszerűbb. A német törvény szerint továbbá a gyakorlati életben sok istentelenség származik. Például a szegény asszony leélte éltének javát férjével, együtt fáradtak, együtt küzdöttek az élet viszonyaival, s volt annyi értékük, hogy belőle ketten becsületesen elélhettek. A férj, a fő kenyérkereső elhal, s az özvegy egy negyedre van szorítva: a többit elviszik az oldalági rokonok. A német törvény ezen intézkedését tehát helytelennek tartom, s e részben a magyar törvényt kivánom megtartani. Van még több megjegyzésem, melyeket annak idejében fogok előterjeszteni.