9. Az 1589. évi hadiesemények.
A kacorlak–szent-balázsi nagy kudarc után a törökök 1587-ben és 1588-ban aránylag nyugodtan viselkedtek; nagyobbszabású kalandozások és portyázások ebben az időben egyáltalában nem fordultak elő. 1589-ben Szinán pasa esztergomi helytartónak könyörtelen adókivetési és adóbehajtási rendszere váltotta ki egy újabb fegyveres összeütközés kipattanását. Az említett pasa telhetetlen pénzszomja elviselhetetlen terheket rótt a már különben is agyonsanyargatott lakosságra s ha a városok és falvak lakosai ezeket a rendkívül súlyos adókat meg nem fizethették, úgy azokat rabságra vitette s közönséges rabszolgák gyanánt adatta el. S miután ezt nemcsak Szinán pasa, hanem többi kollegái is cselekedték, a hódoltsági területen levő helységek csakhamar igen nagy nyomorba jutottak s emellett el is néptelenedtek.
1589 nyarán a budai helytartó Szikszó városára 1000 arany forintnyi adót vetett ki, amit azonban a város, bízva a kassai és tokaji őrségek által igért védelemben, megfizetni vonakodott. Erre a helytartó az említett év szeptember végén Szinán pasa vezérlete alatt 11.000 főből és 4 ágyúból álló hadat küldött a szikszóiak megfenyítésére. Rákóczy Zsigmond egri kapitány még idejekorán értesült a törökök tervéről s így mire azok október 8.-án Szikszó alá értek, már ő is közeljárt a városhoz. Rákóczy felkérésére ugyanis a kassai, szendrői, ónodi, diósgyőri és kisvárdai várnagyok is elküldték hozzá nélkülözhető csapataikat s így Rákóczy az ekként összegyűlt és Serényi Mihály kassai, Szécsy Tamás szendrői várnagyok, Homonnay István zempléni főispán, valamint a Rothel János, Rüssel Kolozs és Reibitzer Albert német parancsnokok vezette mintegy 2600 főnyi haddal Szikszó felmentésére sietett. A törökök közeledésének hírére a lakosság szétfutott s csak a lőfegyverrel ellátott fiatalok vonultak a templomba, hogy ott magukat a kilátásba helyezett segítség megérkeztéig védelmezzék. Már esteledett, amikor a magyarok az említett napon két oszlopban Szikszóhoz közeledtek, minek hírére a templomot ostromló törökök annak ostromával felhagyva, a várost felgyujtották s az alatta fekvő Sajó és Bársonyos által szegélyezett térségen gyorsan harchoz fejlődtek. A két magyar oszlop beérkezte után nyomban az ellenségre vetette magát, de az első összecsapásnál a túlszámban lévő törökök csakhamar felülkerekedtek, sőt Homonnay is fogságba került. Alighanem az általa vezetett oszlop volt az, mely az égő város lángjai által megvilágított mezőn felállított török tömegtől s annak ágyúitól meghökkenve, hátrálni kezdett. Ennek láttára a Rákóczy által vezetett másik csoport is megingott, de szerencsére ennek trombitása egymaga a közeli szőlők közt levő dombra lovagolván, ott teljes erővel fújni kezdte az indulót. Az e szárnyon harcoló törökök ezáltal tévútra vezetve, itt új csapatok beérkezését és harcbabocsátkozását gyanítván, hátrálni kezdtek. Mihelyt ezt Rákóczy észrevette, nyomban nemcsak megállította hátráló csapatait, hanem új támadásba átmenve, a törököknek még helytálló részét is visszanyomta, majd futásra kényszerítette s így a török most teljes vereséget szenvedett s az újonnan kezdett harc folyamán még az előbb foglyul esett Homonnay is kiszabadult. Majdnem 2500, mások szerint 1400–1500 török holtteste fedte a csatateret, 300 pedig a Sajóba veszett. A foglyok száma 400, a zsákmányolt lovaké 500 volt. A szécsényi béget futás közben a parasztok verték agyon, a fehérvári bég ellenben súlyosan megsebesülve megmenekült. A törökök összes ágyúi és poggyásza, 600 szekér tele élelmiszerrel, igen sok zászló és mindenféle zsákmány jutott a győztesek kezébe. A magyarok vesztesége valami 600 főre rúgott.
Öt héttel a szikszói eset után Gregoróczy Vince győri és Huszár Péter pápai várnagyok a védőrségeikből vett 2000 főnyi haddal a Vértes hegységben portyáztak s miután török csapatra sehol sem bukkantak, a gyönge Gesztes várra vetették rá magukat, amelyet éjjeli rajtaütéssel elfoglaltak.
Rudolfot a történtekről vett jelentés nagyon feldühösítette és a győztes vezéreket nem hogy megdícsérte volna, hanem mint békebontókat meg akarta őket büntetni, mely szándékáról csak nagy nehezen lehetett lebeszélni. „Ellenben a magyarság körében, – sőt külföldön is – örömmel és lelkesedéssel üdvözölték a fényes haditettet… Költők dalban, énekben dicsőítették, a szomszéd vármegyék kitüntetésekkel halmozták el a hősöket.“ Abaúj legközelebbi közgyűlésén kimondotta, hogy a magyar és német katonák, kik a roppant török hadat szétverték, az egész kereszténységért, „leginkább pedig érettünk, kik oly kevesen vagyunk,“ harcoltak s hálája jeléül szintén ajándékot ajánlott, melyhez nemes és jobbágy egyaránt járulni tartozott.
Ellenben Konstantinápolyban megdöbbentek a vereség hírére s Szinán pasát menten elcsapták, hivatalos beállítás szerint azért, mert megszegte a békét, tényleg azonban azért, mert meg hagyta magát verni. Ez nem is lehetett máskép, mert hiszen tudjuk, hogy az efféle portyázásokat Konstantinápolyban mindenki összeegyeztethetőnek tartotta a fennálló békével.
Ettől eltekintve, a legutóbbi események bő alkalmul szolgáltak a kölcsönös vádaskodásra, miáltal a két fejedelem közötti viszony annyira feszültté vált, hogy Rudolf be sem küldte az 1589. és 1590. évre szóló adót, mire a nagyvezír azt üzente neki, tegyen eleget kötelességének, mert különben maga megy el a hátralékos összegért. Ez a fenyegetés úgylátszik megtette hatását, mert Rudolf meggondolta a dolgot s Pezzen Bertalan útján Gesztes visszaadása és 3 fogoly bég szabadon bocsátása mellett nemcsak az adót, hanem a rendesnél is gazdagabb ajándékokat küldött Konstantinápolyba, ahol az ügyes követ, miután még a szultánát és a háremhölgyeket is lekenyerezte, 1590 november 29.-én újabb 8 évre meghosszabbította az 1592-ben lejáró békét.