1. Krónikáink egymással ellentétes adatai az új honfoglalás lefolyásáról.
A futótűzként elterjedt vész hírére a tovább északabbra lakó családok a folyók mentén felfelé húzódtak. Ugyanezt tevék, mihelyt a besenyő támadás hulláma őket is elérte, a Dnjesztermenti családok és törzsek is, akik további visszavonulásuk folyamán a Prut és Szeret mentén felfelé haladó s végeredményben ugyancsak a Dnjeszter-völgybe gravitáló törzsek és családok útját úgyszólván teljesen elállották. Ezért valószínű, hogy a Dnjeper és Dnjeszter között lakó törzsek – akiknek irányítását maga Árpád fejedelem, aki szerencsére nem vett részt a külföldi kalandozáson, vette kezébe –, általában északnak tartottak, ellenben a Prut- és Szeret-menti törzsek, akiket immár délről a Liuntint üldöző bolgárok is szorítottak, az erdélyi havasokon át vezető szűk völgyeken keresztül, vagyis a Borgói-, Tölgyesi-, Békási- és Gyimesi-szorosokon át kerestek menedéket és egérutat a Maros felső folyásához. Ezeket Erdélybe érve, Álmos igyekezett összeszedni és rendbehozni.
Az új magyar haza területére való bejutásnak ezt a legtermészetesebb módját, a Tisza és Maros völgyeinek egyidejű felhasználása mellett, amit a honfoglalást tárgyaló legrégibb és legmegbizhatóbb krónikáink, elsősorban Kézainak és a Budai Krónikának egybevetéséből nyerünk, már a XI. századbeli Gesta Ungarorum is említi és Kaprinai István XVIII. századbeli író már szintén rámutatott ennek a kétfelől történt bevándorlásnak valószínűségére és mégis eddigi történetíróink legtöbbje leginkább csak a Vereckei hágón vagy az Erdély felőli bejövetel álláspontján állott. Legújabban Hóman Bálint karolta fel már többször említett értekezésében és Gesta Ungarorumában a két oldalról való bejövetel eszméjét és én teljes meggyőződéssel csatlakozom az ő nézetéhez.
Hogy ennek az újabb gondolatmenetnek helyességéről meggyőződhessünk, hadd álljon itt a Budai Krónika X. fejezetének idevonatkozó része, míg Anonymus munkájával, mely a magyarokat csak a Vereckei szoroson át hozza be az országba, a honfoglalás leírása nyomán fogunk behatóbban foglalkozni.
„Támadt ezek után – írja az említett krónika, Kézaival majdnem szó szerint megegyezőleg – egy Szvatopluk nevű fejedelem, Morot fia, Lengyelországban, aki Bracta meghódítása után a bolgárokon és moesiaiakon uralkodott és a hunok kiirtása után Pannonián is kezdett uralkodni. Ezt a Szvatoplukot a magyarok Erdély és a Hung folyó felől jőve, különböző ajándékokkal édesgetve és követek által kikémlelve, látva katonaságának készületlen voltát, Tata mellett, Bánhidnál, egy helység mellett, melynek romjai mai napig is látszanak, hirtelen megtámadták s egész seregével együtt megölték és így kezdtek uralkodni Pannonián, melyet ő terjeszkedésével nagyobbított.
Már a 26.oldalon, a 87. jegyzet alatt említettük, hogy ezt az első, bizonyára tekintélyes sereggel végrehajtott inváziót sokáig a 892-iki futólagos betöréssel azonosították. A legújabb felfogás szerint, az egy XIII. századi közös forrásra visszavezethető krónikák – Kézai, a Budai, a Bécsi Képes Krónika és egyéb XIV. századi forrásművek – két részre, az első és második bevonulásra (primus és secundus introitus) tagozódnak, melyek közül az első rész a hunok és csak a második rész tárgyalja a magyarok történetét. Ezért az első részt Hun-krónikának is nevezik (lásd Hóman, Gesta Ung. 48-50. old.). E szerint a tulajdonképpeni honfoglalásra vonatkozó adatot a Bécsi Képes Krónikának alább közlendő XI. fejezete tartalmazza. Mindenesetre különös, hogy az utóbbi krónika szerint Szvatopluk a magyarok mindkét bejövetele alkalmával, vagyis kétszer egymásután hal meg. Ezzel szemben, amint alább (lásd az 54. oldalon) bővebben is kifejtjük majd, bebizonyított tény, hogy a tulajdonképpeni honfoglaláskor már nem is Szvatopluk, hanem annak fia, Moimir volt a morva birodalom fejedelme.
A XI. fejezetben a Bécsi Képes Krónika a magyarok egy újabb, második benyomulásáról (de secundo ingressu) szólva, ezeket írja: „Az Úr megtestesülésének 677. évében, száz évvel Attila király halála után, a magyarok (Magori), amint közönségesen nevezik őket, vagy a hunok, latinul ungarok (Ungari), III. Konstantinus császárnak és Zachariás pápának idejében, ismét betörtek Pannóniába. Átmenve a besenyők, fehér kunok birodalmán, Susdalon és Kiev tartományon (civitatem Kyo), átkeltek a nagy hegységen és egy tartományba értek, hol számtalan sok sast láttak; itt azok miatt nem maradhattak meg, mert azok a sasok, mint a legyek, lecsaptak a fákról és megették marháikat és lovaikat . . . Innen 3 hónapon belül leszálltak a hegyeken és eljutottak Magyarország véghelyére, azaz Erdélybe, az említett népek ellenkezése dacára . . . Hadnagyaik (ex istis capitaneis) közt Ugek fiának fia, Előd (Eleud) s ennek fiának fia, Álmosnak Árpád nevű fia volt a leggazdagabb és leghatalmasabb. Ennek atyját, Álmost Erdélyben megölték s így nem juthatott el Pannoniába. Erdélyben tehát megpihentek és jószágaikat is újból helyrehozták. Hallván a lakosoktól, hogy a Dunánál nincs jobb folyó, sem jobb föld a világon annál, közös tanácskozás eredményeként valami Kusid nevű követet, Kund fiát elküldték, hogy menjen, nézze meg azt a földet, ismerje meg annak lakóit . . .” Ez megtörténvén, Kusid Szvatopluk elé járult, „megtölté kulacsát a Duna vizével, tömlőjét a perje füvével és egy kis fekete földet is vitt magával. Így aztán Árpád ebből a tartományra jogot formálva, a hét vezérrel bejött Pannóniába, de nem mint telepesek jöttek, hanem mint a földnek örökös jogon való birtokosai.”
Az ebből keletkezett nézeteltérés folytán a magyarok és Szvatopluk hadai között, mely utóbbiakban szövetségesei is képviselve voltak, egy szép Duna-menti síkon összeütközés támadt, amelyben az Úr segítsége a magyarok oldalán volt. A futásnak eredt Szvatoplukot a magyarok a Dunáig üldözték, amelynek örvényében ez halálát lelte, miután félelemből abba belevetette magát.