66. RENDŐRI DOLGOK – A nagyváradi rendőrségről –
66. RENDŐRI DOLGOK
– A nagyváradi rendőrségről –
– A nagyváradi rendőrségről –
Rendőri dolgokról akarunk beszélni egyet-mást. Ennek a témának nemcsak a kolozsvári szomorú eset adott aktualitást. A magyar vidéki városokban – sajna – csak úgy kínálgatja a rendőrség a legtarkább témákat. Éppen ez az oka, hogy csömörlésig tele vagyunk már velük. Szinte nem ízléses a rendőrségről írni már. Nagyobb esetek alkalmából legföllebb.
Hogy a legtisztességesebb rendőrség sem népszerű: egészen érthető. A rendőri intézmény egész mivolta szemben áll az egyén egész leszállított igényű szabadságával is. Aki teljesen biztosítottnak érzi magát, hogy nem jöhet összeütközésbe avval a becsülendő renddel, mely nélkül egymás közt élni nem tudunk: arról éppenséggel nincs biztosítva, hogy nem jön összeütközésbe a rendőrséggel.
Hajh, mert más a rend, s más a rendőrség. Talán-talán csak hosszú kardos katonában tenghet még úgy túl a hatalom kéjes érzése, mint tombol az utolsó rendőrlegényben.
Ha hát már az intézmény sem lehet népszerű, magyar formája pedig elismerten veszekedett rossz: milyen lehet az eredmény a rendesen durva, bárdolatlan s a fennhéjázó hatalom-érzéstől berzenkedő rendőröktől súlyosbítva?… Bizony megértjük, s nagy intelligencia jelének tartjuk a reakciót a rendőri túlkapásokkal szemben. De jobb a kitöréseiben veszedelmes reakció helyett az állandó ellenőrzés. Ha ez hiányzik, kész a kolozsvári állapot. Mert ellenőrzés hiányában a rendőrség mindig vétkezik. Imári márki operett-tréfája valóság. A hatalmat a rendőrség arravalónak tartja, hogy visszaéljen vele.
A nagyváradi rendőrség a tűrhetőbbek közül való. Legénysége ugyan szintén az ismert rendőr-massza, de vezetőiben mindig volt intelligencia s egy speciális nagyváradi erény: óvatosság.
Ismeretes, hogy a mi lapunk igaz örömmel üdvözölte Nagyvárad város rendőrsége élén Gerő Ármint, az új rendőrfőkapitányt. Humánus, meghiggadt, intelligens fejű, munkás ember. Nagy eredményeket vártunk tőle. Várhattunk is. Gerő, mióta főkapitány, dolgozik sokat. És mégis, tessék megkérdezni az intelligens, elfogulatlan polgárság nagy részét, azt mondják s mondhatják, hogy az új főkapitányban csalódtak. Kegyetlen állítás, de így van. Gerő Ármin eltévesztett úton halad. A sok tervezgetés az okvetlenkedő nagyotakarás hamis utakra vezették.
Elsősorban egy kicsinyes hülye előítélet ellen kellett küzdeni. Ezt a küzdést túlontúl komolyan vette Gerő. Nem szabad lett volna. Az előítélet az ő kinevezésével le volt törve. De ő még azóta is harcol ellene. S ez a makacs harc ma már majdnem őt is ennek az előítéletnek akaratlan hívévé tette. Gerő főkapitány dicséretét ma azok a lapok zengik, melyek ez előítélettel telten tiltakoztak a kinevezése ellen.
Mutassunk újra rá a többi botlásra? Megtettük minden esetben. Elmondtuk, hogy a főkapitány rendszabályozó mániája már nemcsak a rendőrség omnipotenciáját szolgálja, de eszköze a reakciónak, mely – ezt ne feledje senki – előtör s előtörni készül a magyar társadalmi élet legkisebb nyilvánulásában is. A szegényügy rendezése alkalmával kifejtett főkapitányi álláspont, a gabonaügynökök fura indexezése, a bérkocsisok dolga, a zárórák ügye s még egész sereg külön-külön mintha nem volna nagy dolog, de együtt az új rezsim határozottan veszedelmes voltát bizonyítják.
Az apróbb napi botlásokról nem is szólunk. Hallgatunk az olyan jeligéjű intézkedésekről, hogy: „szigorú leszek, nehogy részrehajlónak mondjanak”. Nem szólunk arról sem, hogy egy tisztességes bodegát egyszerű vádaskodásra, minden eljárás mellőzésével becsuknak. Hallgattunk a híres kapukeresztezésekről. Ezek s a többiek, kisebb, megjavítható botlások.
De egyre intjük Gerő Ármint. A rendőri hatalom szép csendesen bevonulhat az egyéni jogok legbelsejébe. Nagy zaj nincs belőle, csak a néma elkeseredés növekedik egyre.
Attól őrizzen meg bennünket a jó sors, hogy az új rezsim egy olyan korszaknak kezdetét jelentse, mely a szintén intelligens Kolozsvárt a minapi szörnyű botrányokba fúlt.
Nem rémlátás, hanem logikus rendű, jogos aggódás ez. Leírtuk okulás okából, és hogy a máris csírát vert elkeseredett érzésnek kifejezést adjunk.
Nagyváradi Napló 1901. augusztus 11.
ae.
