95. RÁKOSI JENŐNEK
95. RÁKOSI JENŐNEK
Istenem, ha meggondolom, hogy e miatt a vén, szánalmas, de még mindig elég kártékony Rákosi Jenő miatt ma majdnem a „Nyílt tér”-ben akartam szólni. Mert már ott tart ez a jóféle, múltas ember, hogy ravasz bomlottságával szinte a „Nyílt tér” hajdani mérges nyilatkozóin is túltesz. Azt hiszi, hogy az élet olyan, mint a régi Népszínházban volt, s ezenfölül már családi legszemélyesebb dolgokba is beleavatkozik. Most, ha, első tervem szerint, „Nyílt tér”-ben adnám ezt a választ, ki tudja, hogyan magyarázná ez a lendületesen bomlott ember.
Hibás vagyok egy kicsit: miért nem tudtam hű maradni valamikori fogadalmamhoz, hogy Rákosi Jenővel nem állok szóba. Csak akkor, mikor haldoklása előtt utolszor olvas (mert hírlapokat akkor is olvasni fog), írom meg bűnlajstromát. Hogy majd akkor írom meg, mit vétkezett ez a féllátású, sanda, sváb mészáros a magyarság ellen, melyre rászabadították a primitív magyar állami és társadalmi élet balságai.
Csak az menthet engem, hogy a feudális-klerikális Magyarországnak e majdnem tehetséges íródiákja és ügynöke már előttünk és előttem is sokakat kényszerített foglalkozni vele.
Bárcsak – ha már hibába estem – legutóbbi piszkolódó ciklusának legeslegelső cikkére küldött válaszomat a túlzott és neki ki nem járó, meg nem érdemelt ízlés, úriság és gavalléria ne hagyatta volna ki a Nyugatból. Ha akkor e cikkel fejbe kólintom – gyanús hajlamai kedvére –, ahogy én őt ismerem, talán megállítom veszett elszilajodásában, s környezetének őrködő figyelmét szükséges időben hívom föl. Most már azt kezdi hinni, hogy olyan kártékony, mint valaha volt, s hogy háborodott szavainak súlya a régi. Holott ő csak régebben volt igazán kártékony, s huszonöt év óta Magyarországon minden tiszta, új, szép, haladó és magyar nemzedékhajtás azzal érkezett: purifikálni kell, s Rákosi Jenő félrerúgásával kell kezdeni a purifikációt. Szomorú, hogy huszonöt év után ez a levitézlett, ez a magát meghazudtolt újkuruc még mindig támogatott valaki, s hogy a hazafiság és erkölcs fehér tógájával takart korrupció nem kaphatta meg a leszámoló, gyilkos leleplezést.
No, most ez a vénember a legrettenetesebb világháború idején azt hiszi, hogy minden progresszívek kiirtása által helyet kap a mennyországban. Ti. azt képzeli, hogy a háború az ő számára s kedveltjeinek kedvéért üvölt, dúl és pusztít el bennünket, s hogy az ő olvasói még a régiek: naivak és hivők. Pedig a Budapesti Hírlap előfizetői általában, a hivők meg pláne megritkultak, s akik ma Rákosit megértéssel és kedvvel olvassák, azok már csak camorrai bajtársisággal csinálják ezt.
És most Rákosi úrnak s kik általa örülnek, kijelentem, hogy vége az aggságenyhítő harcoknak: én ezzel az úrral, akiről olyan sokat tudok, többé szóba nem állok. Irodalmiakról már régen nem óhajtottam vele diskurálni, de hogy az én magyar patriotizmusomat ez a vén sváb korrigálja, kritizálja: szörnyűség. Figyelmeztetem Rákosi Jenő környezetét, hogy az elvénhült gyermek kezében hagyni, feledni igen nagy kár volt – a nem gyermekeknek való kést.
Én utoljára még két valamit írok ide: 1. Minden Rákosiak fölött érzem magamat, mert több és fölöttük vagyok. – 2. Rákosi Jenő különféle laptartó-gazdái vigyázzanak e vénemberre, mert mostani polémiáiban veszedelmesen sűrűen, babonásan, mániákusan – jóslóan! – kerül elő ez a szó: Lipótmező.
[1915. november 16. vagy 17.]
Ady Endre
