Megemlékezés a kuláküldözések idején tönkretett magyar gazdákról
Megemlékezés a kuláküldözések idején tönkretett magyar gazdákról
Tisztelt Országgyűlés! Az Országgyűlés 2012-ben a kuláküldözés idején tönkretett gazdák emléknapjává nyilvánította június 29-ét, Péter-Pál napját, amely régi hagyomány szerint egyben a betakarítás kezdete és a parasztság ünnepe. Határozatában a parlament elítélte a kommunista diktatúra idején a magyar középparasztsággal szemben tanúsított kegyetlen üldöztetést és megkülönböztetést.
A méltóságukban és emberségükben tönkretett gazdák és leszármazottaik iránti jelképes gesztus mellett az emléknap fontos célja, hogy a soron következő nemzedékek is megismerjék, kik voltak pontosan, s milyen megpróbáltatásokon mentek át a kuláknak bélyegzett gazdák. Nem merülhetnek feledésbe a bűntelenül megalázott, nincstelenné tett emberek szenvedései.
A kuláküldözés olyan félelemmel itatta át az érintettek lelkét, hogy sokan a saját családjuknak, gyermekeiknek sem merték elmondani történetüket, és máig nem mernek róla beszélni. A fiatalok ugyanakkor tudni akarják, mi történt a nagyszüleikkel, dédszüleikkel. Vannak az egykor tönkretett gazdák között olyanok is, akik számára már ez az egyetlen elégtétel, hogy megemlékezünk a megpróbáltatásaikról.
A kuláküldözés az 1948-as kommunista hatalomátvétellel vette kezdetét, amikor a sztálinista Rákosi-rezsim kíméletlen harcot indított a magyar agrártársadalom ellen, minden eszközzel arra törekedtek, hogy lerombolják a hagyományos paraszti életformát. A támadások kereszttüzébe - a szovjet mintának megfelelően - a kuláknak bélyegzett, módosabb parasztok kerültek, akik nagyobb területeken és az átlagosnál eredményesebben gazdálkodtak; de mondvacsinált ürüggyel bárkiből kulák lehetett az 1950-es évek elején, ha nemkívánatossá vált a kommunisták számára vagy meg akarták szerezni vagyonát.
A kulákot a dolgozó nép ellenségének, a kapitalista rendszer utolsó maradványának kiáltották ki, és megindult módszeres üldöztetésük. Az ellenük folytatott útszéli propaganda-hadjárat végső céljaként felszámolásukat tűzték ki. Az erre irányuló hatósági intézkedések brutálisak és embertelenek voltak. Bármit megtehettek velük: kényszermunkatáborokba küldhették, pénzbírsággal sújthatták őket, lesöpörhették padlásukat, és a legkülönfélébb megaláztatásokat követhették el ellenük. Több mint 400 ezer gazdát ítéltek el ebben az időszakban a bíróságok.
A beszolgáltatás, az irreálisan megszabott teher pedig közben anyagilag lehetetlenné tette a középparaszti réteget. A gazdák tömegével menekültek földjeikről, volt, akit otthonában vertek agyon, mások a börtönben elszenvedett fizikai bántalmazások következtében veszítették életüket. A kulák szitokszónak számított, miközben ezek az emberek településük meghatározó személyiségei voltak, akik értették szakmájukat, és jó gazdaként példaértékű gazdaságot építettek fel.
A kuláküldözés a magyar történelem egyik legalattomosabb gaztette. Elkövetői ártatlan embereket démonizáltak hamis, hazug módon, a magyar társadalom alapját roppantották meg. Becsületes, tisztességesen dolgozó embereket és ezzel családokat, generációkat tettek tönkre, ejtettek rajtuk gyógyíthatatlan sebeket.
A kor állapotát leghűbben a költő, Székely János Semmi soha című verse tárja elénk: „Emlékszem szólamokra / és kulák-perekre. / Táborokra, felbontott levelekre, / és lehallgatott telefonokra. / Népre, melyet a félelem / rábírt, hogy gyilkosát imádja. / Emlékszem életemre, és / emlékszem rabruhás apámra.”
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)
