kenderdörzsölés
kenderdörzsölés: 1. torziós dörzsölő: a → kenderpuhítás jellegzetes magyar eszköze. A nagyobb faalkotmány két részből áll: egy hosszanti irányban áttört hengeres faoszlopból és az e körül forgatott, két falap közé összefogott 6–8 botocskából. Az áttört oszlop nyílásába szorosan behúzott rostcsomók – egy rúd segítségével végzett váltogatott előre- és visszaforgatás közben – a körben elhelyezett botokhoz dörzsölődnek és megpuhulnak. A Kárpát-medencében, a Tiszántúl és a Felső-Tisza-vidékén (népi nevük itt dörzsölő), egy hevesi–nógrádi–jászsági–észak-pesti körzetben (morzsoló), valamint a Kisalföldön és Somogy–Tolna határán ismeretes. A kenderdörzsölő ritkább nevei: kalló, törő, kallantyú, külü, kendertörő malom, masina. A magyar nyelvterületen kívül a fehéroroszoknál puhítják még kenderdörzsöléssel a rostanyagot. Nagy területen általános az eszköz mint a timsós fehérbőrkikészítők bőrpuhítója, így a Székelyföldön, Ukrajnában, Fehéroroszo.-ban (sőt Finno.-ban és Észto.-ban is, ahol a neve alapján keleti szláv hatásnak tűnik). Innen keletre pedig a magyar kenderdörzsöléssel tökéletesen azonos formákban megtalálható a szyeppi és az ezzel rokon bőrkultúrákban, így a burjátoknál, szagályoknál, altaji törököknél, szojótoknál, beltireknél, hakaszoknál, majd az osztjákoknál, volgai tatároknál, sőt a grúzoknál is. A torziós bőrpuhító „hazája” D-Szibéria, ahol a sztyeppi török és mongol népek kultúrájában a bőr és ennek feldolgozása elsőrendű szerepet játszott. Innen terjedt nyugat felé, s nyilván nem csekély jelentősége volt a népvándorlásnak az eszköz keleti szlávoknál való elterjesztésében. A magyarsághoz az ennek kialakulásában oly jelentős szerepet játszó török népek hatására került a torziós bőrpuhító, kontinuus műveltségében tovább élt, majd életformája változásának hatására az idők folyamán funkcióváltással átalakult kenderdörzsölővé. – 2. Kenderdörzsölés lábbal: a kenderpuhítás általános módja. Egy jó maroknyi rostcsomót kalács formában összefonva láb alá vesznek, és rajta állva tapossák, a két lábfej között dörzsölik, sarokkal morzsolják. E munkamódot a Dunántúl keleti felén (népi neve tiprás, ill. nyomás), az Ipoly és Zagyva közti dombvidéken (morzsolás), valamint a Tiszántúlon (dörzsölés) alkalmazzák. E területen kívül csak Ukrajnából ismeretes még egész Európában a rostanyag taposásos puhítása. Viszont nemcsak a kendert puhítják így az ukránok, hanem a prémes bőr kikészítésének is egyik általános módja itt a bőr lábbal tiprása. Ez a taposásos bőrkikészítő eljárás századunkig alapvető munkamódja volt az ázsiai sztyeppi népeknek, a törököknek és mongoloknak. A hagyományos magyar bőrkikészítésnek is igen fontos mozzanata volt a taposásos puhítás. A lábbal való kenderdörzsölési technika a magyar kenderkultúra keleti bőrtechnikából származó elemének tekinthető, ugyanúgy, mint a → tiló, a → törőszék, a torziós dörzsölő vagy a → szöszcsávázás. A kenderdörzsölés mind a magyarságnál, mind az ukránoknál ugyanazon forrásból származik. – Irod. Gönyey Sándor: A kendermunka népi szerszámai Magyarországon (Népr. Ért., 1936).
Kenderkalló (Mónosbél, Heves m.)
Kenderdörzsölés (1942, Csenger, Szabolcs-Szatmár m.)
Szolnoky Lajos
