A légykapó és a műfiókák
A légykapó és a műfiókák
Az örvös légykapó fészekalja 5–7 szép kék tojásból áll. A tojó egyedül kotlik, a fiókák 12–14 nap alatt kelnek ki, és körülbelül két hétig maradnak az odúban. Kirepülésük után szüleik egy darabig még etetik őket, közben fokozatosan válnak önállóakká.
A légykapó hím néha nem elégszik meg egyetlen tojóval, kettővel is szoros kapcsolatot tart. Ezek az általában öregebb hímek felváltva énekelnek a két odú közelében, így biztosítják a tojókat feltétlen hűségükről. A probléma inkább akkor jelentkezik, amikor a fókák kikelnek. A bigámista madár ilyenkor néha felváltva segít a tojóknak, hol ennél, hol annál az odúnál eteti a fiókákat, de akad olyan hím is, amelyik a korábban kikelt fészekaljnál kezdi, és csak amikor azok már kirepültek, segít másik párjának a többiek felnevelésében.
A szülők egyébként általában egyenlő részben etetnek. Egy folyamatosan ellenőrzött 5 fiókás fészeknél a háromnapos fiókák 4.30 és 20.30, tehát 16 óra leforgása alatt, 204 alkalommal kaptak enni, ebben hím és tojó 100, illetve 94 arányban részesedtek. Később, amikor a kicsinyek már hatnaposak voltak, az öreg madarak óránként átlagosan 22 alkalommal etettek, 13 napos korukban az óránkénti etetések száma 22 és 45 között váltakozott. Ezen a napon 4.15 és 20.15 óra között, tehát ismét 16 óra leforgása alatt, a szülők 578 alkalommal érkeztek eleséggel a fészekhez, a hím 303, a tojó 275 alkalommal etetett. A legsűrűbben 11.30 és 16 óra között szálltak a fészekhez táplálékkal a csőrükben.
Ami magát a táplálékot illeti, Budapest közelében végzett nyakelkötéses vizsgálatok szerint az örvös légykapók 31%-ban lepkéket (főleg hernyókat), 24%-ban különböző poloskákat és 28%-ban pókokat hordtak a fiókáknak.
A nyaklekötéses módszer lényege, hogy a fiókák nyakát pamutszállal vagy más hasonló anyaggal óvatosan elkötik úgy, hogy az a légzést és a vérkeringést ne zavarja, de megakadályozza, hogy a kicsi lenyelje a csőrébe adott táplálékot. Amikor a szülők megérkeznek, az elkötött nyakú fiókák éhesen tátognak, mohón be is kapják a torkukba gyömöszölt hernyókat és más rovarokat, de lenyelni már nem tudják őket. A kutatók egy óra elteltével csipesz és kevés masszírozás segítségével eltávolítják a nyelőcsőben és a begyben felgyülemlett táplálékot, és a gyakran még élő hernyókat kémcsőbe gyűjtik. Így a szakember könnyen elkülönítheti az egyes zsákmányállatfajokat, hiszen a puha testű hernyók maradványait az ürülékből szinte lehetetlen meghatározni. Ha folyamatos vizsgálatot kívánnak végezni, csak a fészekben ülő fiókák felének kötik el a torkát, és amikor letelt az egy óra, cserélnek. A többire kerül a „nyakkendő”, amelyek pedig addig kénytelen-kelletlen koplaltak, most újra jóllakhatnak.
Mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt érdekes és megbízható eredményeket kapunk a táplálék-öszetételéről műfiókák alkalmazásával is. A módszer lényege abban áll, hogy az odúból egy bizonyos időre eltávolítják a fiókákat, és mesterségesen táplálják őket. Helyükre a valódiakkal azonos nagyságú, színű és alakú műfiókákat helyeznek, amelyek, ha az eleséget hozó öreg madár az odú szájában rálép az érintkezőre, nyomban szélesre tárják a csőrüket. A „fiókák” torkába dugott eleség konzerváló folyadékot tartalmazó üvegcsébe kerül, ezt időnként ürítik, és a tartalmát meghatározzák.
A középhegységi erdőkben, elsősorban a bükkösökben, ott pedig főleg a patakvölgyekben fészkel az örvös légykapónál jóval ritkább kis légykapó. A nászruhás hímet akár vörösbegynek is nézhetnénk, mert a torka és a begye éppen olyan színű, mint amazé. Azonban jóval kisebb, emellett szélső faroktollainak tövi része fehér, ez különösen a felröppenő madáron látszik jól. Egyébként a viselkedése is teljesen más, mint a vörösbegyé, nem a bokrok között bujkál, hanem főképpen a koronában üldögél, ahol repülő rovarokra les. Inkább csak hűvös, esős időben láthatjuk alacsonyan vadászni, ilyenkor néha a talajról csípi fel a pókokat vagy rovarokat.
