Nem kígyó, lábatlan gyík
Nem kígyó, lábatlan gyík
Ahogy az elevenszülő gyík sem kötődik minden tekintetben az erdőkhöz, úgy a további két hüllőfaj is inkább az erdei tisztásokat, erdőszéleket vagy az alacsonyabb, bokros-cserjés lejtőket kedveli. Hogy mégis az erdei élőhelyeknél tárgyaljuk őket, annak oka az, hogy életmódjukból fakadóan többnyire nem nélkülözhetik a fás növényzetet, a nagyobb kiterjedésű zavartalan erdőségeket. A lábatlan vagy törékeny gyík (Angius fragilis) főként éjszaka jár zsákmányt szerezni, ezért az ember csak kevésszer találkozik vele. Sajnos sokan kígyónak nézik, mert lábai hiányoznak, testalakja azonban könnyen elárulja a gondosabb megfigyelőnek tényleges hovatartozását. Bár törzse hosszú, vékony, farka azonban tompán végződik, és egész testét kerek, az ősibb gyíkokra (Magyarországon rajta kívül még a pannon gyíkra) jellemző, ún. cikloid pikkelyek borítják. Farka könnyedén letörik, akár több darabban is, innen származik neve is. Bizony meglehetősen ijesztő az a védekezési módszer, ahogy támadója, legyen az az őt megfogó ember, „kezei közé” kerülve szinte darabokra törik az állat, s a farok felől egymás után leváló tagok még egy ideig tovább mozognak, hogy magukra vonják a ragadozó figyelmét. A farokleválás mechanizmusa a nyakörvös gyíkokéhoz hasonló, azokénál csak annyiban feltűnőbb, hogy valóban, a folyamatos zavarás (pl. fogdosás) következtében három-négy darabban is történhet. A törékeny gyík természetesen csak a kloákán túl eső, tehát ténylegesen a farki résztől képes megválni, s ez is néhány hét alatt újranő, regenerálódik, bár sohasem lesz olyan hosszú és hibátlan, mint az eredeti volt. A kígyóktól még különbözik abban is, hogy szemhéja nincs összenőve, tehát pislogni képes, nyelvét viszont csak nyitott szájjal képes kiölteni, hiányzik az orrcsúcs alatti ajakpajzsoknak az a kígyóknál ismert elrendeződése, amely lehetővé teszi a csukott szájjal történő nyelvöltögetést. Mozgása szintén eltér a kígyókétól, csúszása közel sem olyan könnyed és folyamatos, inkább a gyíkok szaggatott, meg-meginduló helyváltoztatására emlékeztet, amit úgy látszik, mintha csak nehezítene a lábak hiánya.
A 30–40 cm kifejlett hosszúságú törékeny gyík szinte egyszínű, világosabb vagy sötétebb bronzbarna, hasoldala sötét acélszürke. A felnőtt hímek hátoldalát gyakran különféleképpen elrendeződött élénkkék pettyek vagy foltok tarkítják. A fiatal állatok világossárgák, aranyszínűek vagy szürkék, hátuk középvonalában egy szélesebb vagy két keskenyebb párhuzamos fekete vagy sötétbarna csík húzódik. Oldaluk sötétbarna vagy sötétszürke. Magyarországon a Duna vonalától keletre élő populációk egyedeinek külső fülnyílása jól látható, míg a Dunától nyugatra élőké fedett, szabad szemmel nem látható. E különbség, valamint néhány más, apróbb eltérés alapján külön alfajokba sorolják őket.
A törékeny gyík élőhelyén, a nyirkos talajú erdőkben, bozótos helyeken búvóhelyenként előnyben részesíti a különféle földi járatokat és a kidőlt, korhadt fákat, mohapárnákat. Többnyire éjszaka aktív, nappal csak esős, borús idő esetén záporok alkalmával találkozhatunk vele. Táplálékát főként különféle férgek és puhatestűek alkotják, de elfogyasztja a lágy testű rovarokat és azok lárváit is. Utódait a viperához és az elevenszülő gyíkhoz hasonlóan elevenen hozza világra, a mintegy 8–20 újszülött az átlátszó, hártyás burkot átszakítva azonnal képes az önálló életre. A fialás augusztus végén, szeptember elején zajlik le, és az állatok október második felében vonulnak téli álomra, a talajban akár egy méter mélyre is leásott járataikba.
