A nemzeti klasszicizmus irodalomszemlélete
A nemzeti klasszicizmus irodalomszemlélete
Gyulai Pál (1826-1909) kritikai és irodalomtörténeti munkásságában fogalmazódott meg először a nemzeti klasszicizmus értékszemlélete. Elvi tanulmányban állt ki Petőfi költészetének értékei mellett (Petőfi Sándor és lírai költészetünk, 1854), de harcolt a népieskedés és petőfieskedés ellen. Vörösmartyról írt monográfiát, de a magyar költészet csúcsának kortársát és barátját, Arany Jánost tekintette. Vörösmarty érdemét abban jelölte meg, hogy "összeolvasztotta a régi és az új nyelvet, kibékítette a művészit és a magyarost", míg Petőfi és főként Arany még tovább menve egyensúlyt teremtettek a magyar és európai, a művészi és a nemzeti között. Beőthy Zsolt (1848-1922) volt az első, aki már nemcsak az irodalmi élet belső körét szólította meg, hanem a literátus közönség szélesebb rétegeire is hatott. A kor értekezőprózai ízlését elégítette ki, tankönyvszerű irodalomtörténeti összefoglalásain (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése, 1877; A magyar irodalom kistükre, 1896) nemzedékek nevelkedtek. Prózatörténete (A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban, 1886) friss szellemű tudományos munka volt, a nevét híressé tevő két irodalomtörténete azonban inkább csak a nemzeti klasszicizmus népszerűsítését végezte el. Ezekben jól hangzó, de egyszerűsítő sémákkal dolgozott, s túlzásig vitte a romantikus nemzeti elvet, az önmagába bezárt nemzeti irodalom képével. Nemzedékének két társa, a kritikus Péterfy Jenő (1850 1899) és az irodalomtörténész Riedl Frigyes éppen a magyar irodalom távlataira és európai összefüggéseire fordította figyelmét.
Riedl Frigyes (1856-1921) a magyar irodalom értékeit nem az elkülönülésben, hanem az európaiságában kereste, s abban látta a magyar irodalom legfőbb jellemvonását, hogy a középkortól kezdve egybefonódott az európai szellemiséggel. Cikkei, tanulmányai nemcsak filológiai felkészültségről, hanem kritikai hajlamról is tanúbizonyságot adtak: bírálta a délibábos nemzetieskedést, kétségbe vonta a hun monda eredetiségét, s bebizonyította, hogy Thaly Kálmán az általa közreadott kurucdalokba saját verseit is belefoglalta. 1887-ben megírta irodalomtörténetünk első jelentős Arany-monográfiáját, 1896-ban pedig összefoglaló vázlatot írt a magyar irodalomról (A magyar irodalom főirányai). Ez utóbbi új irányt kezdeményezett irodalomtörténetünkben, a magyar irodalom folyamatait az európai szellemi áramlatokba ágyazva mutatta be, a nemzeti irodalom történetének komparatista (a. m. összehasonlító) módszerű feldolgozását teremtve meg ezáltal.
Riedl pályakezdésének idején érkezett a magyar irodalomtörténet-írás a pozitivizmus érett szakaszába. Kortársai, sőt már a nála idősebb nemzedék munkája nyomán fejlődött ki a módszeres irodalomkutatás és jött létre a rendszeres tudományos filológia. A kiegyezést követő évtizedben föllendült a tudományos élet, társaságok szerveződtek és szakfolyóiratok indultak. 1874-ben alakult meg a Budapesti Philológiai Társaság. 1877-ben az Akadémia megindította az Egyetemes Philológiai Közlönyt. Abafi Aigner Lajos (1840-1908) Figyelő címen szerkesztette az első tudományos filológiai folyóiratot (1876-1890). Kolozsvárott Meltzl Hugó (1846-1909) pedig összehasonlító irodalomtörténeti közlönyt alapított 1876-ban. Az első magyar irodalommal foglalkozó tudományos folyóirat, az Irodalomtörténeti Közlemények 1891-ben indult meg, s ezt több mint két évtizeddel később követte az Irodalomtörténet 1912-ben. Közben nagyarányú szövegkritikai munkák folytak. Gyulai már 1861-64 között közreadta Vörösmarty műveit, Szilády Áron (1837-1922) belekezdett a Régi Magyar Költők Tárába, Szabó Károly (1824-1890) elkészítette a régi magyar nyomtatványok jegyzékét (Régi Magyar Könyvtár), Szinnyei József (1830-1913) tizennégy kötetes magyar írói lexikont adott közre. A pozitivizmus jelentős tudósai voltak még: Heinrich Gusztáv (1845-1922), Katona Lajos (1862-1910), Bodnár Zsigmond (1839-1907), Négyesy László (1861-1933), Tolnai Vilmos (1870-1937).
Horváth János (1878-1961) a nemzeti klasszicizmus szemléletmódját összegezte és fejlesztette tovább. Pályájának első szakaszában kritikusként konzervatív oldalról bírálta a modern törekvéseket s a Nyugat irányát (Ady s a legújabb magyar lyra, 1910; Aranytól Adyig, 1921). Tudományos munkásságát kezdettől az apró részletekre kiterjedő tárgyismeret és a nagy összefüggéseket kijelölő szintézisigény jellemezte. Pályáján három különböző sugarú körben dolgozott. Nagy vonásokkal felvázolta a magyar irodalom fejlődésének fő ismérveit és történeti irányait, részletező alapossággal megírta a régi magyar irodalom történetét, s közben kidolgozta a nemzeti klasszicizmus 18. századi előzményeit és 19. századi kibontakozását.
Mindhárom körben az irodalom önelvűségét hirdette, s az egyes korszakok saját irodalomtudatából, továbbá a nemzeti klasszicizmus nagy íróinak műveiből merítette fogalomrendszerét.
Az első körbe tartozik egy 1908-ban közreadott, valamint egy, az 1920-as évek első felében keletkezett és kéziratban maradt munkája; a kettő együtt posztumusz jelent meg (A magyar irodalom fejlődéstörténete, 1976). A második kör három összefüggő könyvből áll: A magyar irodalmi műveltség kezdetei (1931), Az irodalmi műveltség megoszlása (1935), A reformáció jegyében (1953). A három könyv a magyar irodalom történetét a kezdetektől a 16. sz. utolsó harmadáig, Balassi fellépéséig követte nyomon.
A harmadik kör monográfiák, egyetemi előadásokból készült könyvek, valamint tanulmányok egész sorát foglalja magában, amelyek a magyar klasszicizmus, a romantika és a népiesség fejlődését írják le az általa is csúcspontnak tekintett Arany Jánosig.
Idetartozó két legjelentősebb könyve: Petőfi Sándor (1922), A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig (1927).
