Tóth Árpád: BALLADA
imádhatná a Szent Szűzet
S kit retteg a Pokol, a bús mocsár,
Jámbor leányod majd fogadd oda,
Hol drága kört kedveltid népe zár,
Bár érdemem ezektől messze jár,
Ám égi jód, Úrnőm, a szent vagyon,
Vétkem fölött is bővséggel vagyon,
S e jók nélkül nem jut föl senkisem
Az égbe - én e jusst hát nem hagyom!
Óh, élve s halva, ez az én hitem!
Törődött szív, és irgalmára vár,
Ő nőszemélyt nagy bűnből oldoza
Egyiptom földjén, és nem érte kár
Teofilusz frátert sem, lelke bár
Az ördögökkel cimborált vakon;
Óvj: én ne tégyek ily balgatagon,
Szent Szűz, kinek szeplőtlen méhiben
Misénk Szentsége nyugvék egykoron...
Óh, élve s halva, ez az én hitem!
Meg nem tanulok én olvasni már.
Ám templomunk falán képek sora,
S ott láttam: a menny csupa lant s gitár,
A pokol meg szurok, tűz, ronda sár:
Emettől félek, az tetszik nagyon
S tudom, kegyes Szűz, én a jót kapom,
Mert kedveled a bűnöst, ha hiven
Tér trónusodhoz, s kér éjen s napon...
Óh, élve s halva, ez az én hitem!
Hordád örök Fiad, ki akkoron,
Ámbár Övé az ország s hatalom,
Jött, bűneink közt élni, idelenn,
És kínhalált halt szép fiatalon,
Óh, áldott Úr ő, vallom jámboron,
És élve s halva, ez az én hitem!