Tóth Árpád: A BACCHÁNSNŐ
Vannak, tudom, szivek, mint a harmat s a hó,
De engem, meztelent, a kéj mindenható
Talpa tipor, s ragály lakik az én szivemben.
Mint két súlyos gyümölcs, emlőm halkan lelankad,
S mint csóktanyák vén tükrén vak karcolások vannak,
Testemen harapások emléksebei égnek.
S lankadt törzsem feszítve, még dölyfös daccal győzök,
Hisz nyakam hajlatából bőrömbe mérgeződött
Ezernyi szerelem édes jószaga árad.
De hogyha vérem zajdul: ím egy királyi férfi! -
Megreszketek, s egyetlen pillantása ugy éri
Bensőm, mint roppant villám, mely lesújt és eléget.
S egyszerűn, mert a nyafka édelgést megvetem,
Ajkam az ajka közé, fogára temetem,
S lázas kezeim vonják, hol vár széles, nagy ágyam!
Hisz aztán szívem úgyis csak pernyés rongy marad,
S az ébredés, mit őrült s szilaj kéjem arat,
Csak ez: ocsúdni tompán és zsibbatag merengnem.
Mély karikái völgyén szemem lustán pihen,
Óh, ki mondhatja meg, setét mélyeiben
Ki nyugszik temetetlen, hány átokverte hulla?...
A tűnő perc szivemben nem hágy, csak ravatalt.
Hol a tegnapi láz?... óh, hol a kifacsart
Gyümölcs nedve, ha héját hátad mögé dobod?
Hogy akit csókolok, köztük egy se legyen,
Ki tüzes ágyamon lázas-reszketegen
Ne érezné a nyílt sír hideg lehelletét!
Csak átélni a test, míg fájva, újra gerjed;
Óh, szakadatlan csókok, óh, szakító gyötrelmek -,
Így lettem halavány én és mindörökre mártír.
Józanság és szemérem hogy szállna szembe véle?
Ha roppant szava zeng, mind elcsitulnak, félve,
Mint a sivatag éjjel, ha bömböl az oroszlán.
Hogy egyszer majd Halál s Kéj, két ősi vérrokon,
Testemnél, víni készen, egy fénylő alkonyon
Találkozik, s szemük véresen összenéz!...
Megyek, büszkén; s csillagzó fényben, bibor teremben
S szemem mezítelen kináljon kéjt!... De este
Vonaglik, s átráng rajtam a csömör csüggedése,
Üres szivembe kong az óra zord ütése,
S levetném a kéj súlyát, mint igát a barom.
De kétes csendjük kész már a rémült, új rohamra,
S már hallom is, jaj, hallom, ugat a messzi falka,
És talpra szökkenek, s hajam vadul lobog...
Vagy nézni enyhe égre, mint kicsi gyerekek,
Az égre!... Ám Apolló ott nyílat ereget,
A szép és gőgös isten, s a nyílak lángesője
De trónján süketen s vakon a Végzet ül,
S lelkem, kéjre ítélve és menthetetlenül,
Sír, és hogy ne is lásson, szemeit eltakarja...
A fáklyák véres lángot löknek az éjbe szét;
Déli szél langyos szája szítja csípőm tüzét,
S az árnyban lent közelgő lovak lába dobog...
Félmeztelen kihajlok a nagy fekete ajtón,
S úgy hívom, mint halódó, ha inni kér, sohajtón...
Már jő! Balsors reá! Mert része lesz kegyemben!