Tóth Árpád: BEOMLÓ HÁZAK
Sóhajtott egy nagyot,
S szólt: istenem, már valahára
Én is boldog vagyok!
Lebontanak, s nem mutat ujjal
Énrám minden gyerek,
Ó, végre, végre most szivemről
Egy nagy kő lepereg.
Már mint egy kő szokott,
Direkt finom stílszerüségből
Egy munkást szétnyomott.
Enyje! szólt meghatva a munkás
A szerencse mián,
Ejnye! szóltak a hírlapírók
S a rendőrkapitány.
Nálunk ez így szokás -
De meg volt ám sértődve szörnyen
A kedves ócska ház.
Mit! szólt dohogva, ennyi nektek
Egy házomlás csupán?
Rajtam így napirendre tértek,
Mint egy döglött csukán?
Tényleg bosszúra lázadt,
Felheccelt egy éjszaka minden
Bontás alatti házat:
Inogjatok, bomoljatok,
Dűljetek be legott,
Lássuk, hogy tetszik az uraknak
Az ilyen állapot?
S naiv beomló házak!
Hát azt hiszitek, lázadástok
Itt bárkit is felráz majd?
Sebaj! szólnak a szétnyomottak
S a rendőrkapitány,
Sebaj, szólnak a szakértők,
Véletlen volt csupán.
Úgyis bontani kellett,
Sőt haszon! A bontási munka
Evvel is kevesebb lett.
S hogy szétnyomódott egy-két munkás,
Szerencse! mondhatom,
Így majd kevesebb napszámot kell
Fizetni szombaton!