Tompa Mihály: A SZELLŐ.
Mért sietsz ugy? tán eltévedél?!'
Tul visz útam, arra mégyek én!»
Gyenge szellő a viharba hal ...!'
Ki csatába készül, nem ügyel!»
Bajnok kell a harcra és erő!'
Nem illő, hogy szablyád nem fened!
Ha oda hős kardja, melle kell:
Gyalázat rá, aki vesztegel!
Régi szomszéd! túl az ormokon,
Segítségre vár a hős rokon!»
Útad eddig harmat öntözé,
Járd be a rét hímes tájait,
S menj aludni a lombok közé!'
Ameddig tart gyenge életem:
Hűtöm a hős izzadt homlokát,
S a zászlókat fennen lengetem!
És hirökkel a föld eltelik ...
Vagy, ha a sors mindent veszni hágy
S elhullnak a végső emberig:
Akkor őket a nagy sírhalom
Gyászfűzein híven siratom.
Amely kérte volt szerelmemet:
A nagy sírra hívom a vihart,
S esküvőre nyujtva néki kart:
Megtanítom, - és az el-kiszáll,
S járván a föld s ég határinál,
Harsogtatja, merre elmegyen:
Szívtelen nép, sorsod ez legyen!»
Tán lakodtól messze tévedtél?'
Túl visz utam, arra szállok én!»
Gyenge szellő fergetegbe hal!'
Aki vércsatába mégyen el?»
Bajnok kell a harcra és erő!'
Harcerővel álda Istened,
S a csatára férfikar ha kell:
Átok érje, aki vesztegel!
Régi szomszéd, túl az ormokon,
Védelemre vár a hős rokon!»
Aki úgy sem képes ütni rést
Küzdelemre ércesült soron:
Nyögni menjen holdas alkonyon!'
Gyönge szellő, mégis elmegyen;
A csatára elvisz istenem,
Ott, szabad lész hűsen lengenem
A nemes küzdőknek homlokán,
Szent ügyért kik állnak a csatán.
S vagy borostyánt lengetek megint,
Vagy ha tán a sors haragja int,
És titokban szőtt határzatán
Hon s szabadság elvész a csatán,
És a kard, mely összepeng utól,
Mint halálharang siralma szól:
Melyet ásott a haláltusa
Fölsetétül egy sír ciprusa, -
Tört szabadság! s téged, árva hon!
Ott siratlak minden alkonyon ...
Bősz vihar kéré szerelmemet, -
A népsírra hívom a vihart,
S esküvőre nyujtva neki kart:
Megtanítom ... és ő zúgva száll
A világ minden határinál:
És kiáltja, merre elmegyen:
Szívtelen nép! sorsod ez legyen!»