Szenci Molnár Albert: LXXXVI. ZSOLTÁR
Könyörgése Dávidnak az megszabadításért.
Hajtsd hozzám, Uram, füledet,
És hallgasd meg kérésemet,
Mert igen szegény vagyok,
Az én szükségim nagyok.
Tartsd meg testemet-lelkemet, |
Szolgádhoz térjen kedved,
Ki bízik csak tebenned.
Hozzád mindennap ohajtok,
Nagy szükségemben kiáltok,
Te nagy irgalmad szerént
Kegyelmezz meg óránként.
Szolgád lelkét vígasztald meg, |
Mert szívemet ezvégre
Emeltem föl az égre.
Uram, jókedvő s' édes vagy,
Az te irgalmasságod nagy,
Minden emberhez pedik,
Ki hozzád esedezik.
Hallgasd meg azért kérésem, |
Tekéntvén kegyelmedre,
Figyelmezz beszédemre.
Nagy szükségemben ohajtok,
Tehozzád szívből kiáltok,
És engem te meghallgatsz,
Nyavalyámban el nem hagysz.
Úgyan sincs sohol több Isten, |
Nincsen több erős Isten,
Ki illy dolgot tehessen.
Ez világon minden népek,
Kiket teremtél, eljőnek,
És imádnak tégedet,
Dicsőétik nevedet,
Mert te nagy és hatalmas vagy, |
Te vagy egyedől Isten,
Sohol Isten több nincsen.
Vezérlj, Uram, utaidban,
Hogy járjak igazságodban,
És csak arra hajtsd szívem,
Hogy szent nevedet féljem.
Néked, Uram, hálát adok |
Mindörökké nevednek
Dicséretet éneklek.
Mert megkegyelmezél nékem,
Az pokolból kivőd lelkem,
Föltámasztál újonnan
Az mélységből kihozván.
Imé az istentelenek, |
Kik csak hatalmaskodnak,
Semmit rajtad sem adnak.
De te, irgalmas Úr Isten,
Igaz vagy természetedben,
Jó, hív és engedelmes,
Haragra késedelmes.
Tekints réám, kegyelmezz meg, |
Szolgálóleányodnak
Fiát foglald magadnak.
Add jó jelét mivoltomnak,
Kit ellenségim lássanak,
És szégyenljék, hogy engem
Megsegítesz, Istenem.